Sok hűhó – kevésért

atreÜl egy asztalnál Ancelotti és Simeone, közöttük egy korsó, ami a közmondásos mennyiséggel telített. Mindkettő feszült arccal tanulmányozza, szinte halljuk, hogyan forognak a kerekek az agyban, zakatolás, kattogás. Balról belép a képbe egy semleges szurkoló, szánakozón végignéz rajtuk, majd ennyit mond: „Aha. Meg a jó kurva anyátok!” – és elsétál. Mindkettő mérsékelten döbbenten néz a másikra, szavuk sincs. De azért értik ők a lényeget.

Volt itt tegnap minden, de tényleg. Általában meglehetősen utálom, ha bejönnek a jóslataim, de az előjelek ismeretében ezt a meccset úgy lehetett borítékolni, ahogy volt. Hogy mire gondolok? Mégis kinek volt megdöbbentő az AtMa stílusa, vagy az, hogy mi is könnyen lemegyünk tahóba? Mégis kit lepett meg az eddigi tapasztalatok alapján, hogy az olasz edző sutba dobja a nyálcsorgatással felérőn élvezhető rendszerünk, és a biztonságra (érted! Arbeloával és Coentraoval!) helyezi a hangsúlyt? Mégis ki lehetett olyan vak, hogy azt hitte, a BBC triumvirátus úgy nyargalászhat majd fel s alá, mint a vadlovak, ahogy azt a hétközi találkozón tették?

anceatleEgyszerű sport ez a foci. Vagyis igazából nagyon nem, de jelen helyzetben talán igaz az állítás. Értem én, hogy Marcika sose ér vissza, és azt is, hogy a Tizenhetes rutinja, szemben Carvajal tapasztalatlanságával, aranyat érhet – de azt nem, hogy a rendszer egészét nézve miért éri meg a konzervatívabbat húzni a helyett, hogy a bejáratott módot követjük. Lehoztunk tucatnyi meccset, többségét meglehetősen pofás gólkülönbséggel, azt meg előre lehetett tudni, hogy addig-addig brusztol majd a hazai gárda, hogy minimum 1-2 gólt összehoznak, hisz ez a derbi nem egy egyszerű derbi volt számukra – az esélyükért küzdöttek. Talán senki nem olyan futballvak, hogy ne ismerje fel: Cé számára olyan játszópajtás Marcelo, aki ugyan szeleburdi, de támadó szellemiségével levegőt ad az Aranylasztisnak, elvon legalább 1 embert róla, és ez már sokszor elég is. (Jegyezzük meg, a túloldalon Béla és Carvajal között szintén alakul ez a kapcsolat.)

Ma nem volt meg ez a kapocs, Cét az esetek többségében hárman csabdázták, így lehetetlenítve el, hogy széthúzhassuk a Matracosok védelmét. A megállapítás természetesen a túloldalra is igaz, hiszen mind Arbeloa, mind Coentrao olyan távol játszott a két ásztól, hogy lehetőségük is alig volt segíteni a támadásépítést, ráadásul ugyan Modric kifejezetten elevenen mozgott, de mellette Xabi Apó kiérdemelte a becenevét. (Kérdés, hogy Ancelotti ennyire a biztonságra játszott-e, vagy csak az alapvető felfogásbeli különbségek okozták mindezt.) És hiába a remek kezdés (DiMágia remekbe szabott beadását látva kórusban zokogott fel az összes Unitedes szélső!), az első sokkból ocsúdva a Matracosok olyan nyomás alá helyezték a Realt, mint amit a szűzlány él meg, mikor az első aktusra egy négerrel hozza össze a balsors.

Tusko nein, danke!

Olvasgattam a meccs közbeni hozzászólásokat, és bevallom, én magam is fel-felszisszentem morcosan a folyamatos csontzenét hallva, de ha a szívünkre tesszük a kezünk, bevallhatjuk: egy ilyen típusú derbin ez már-már megszokott, másrészt a kezdőket végignézve alapvetően kilengett a tahóindex. Nem kell sok Ramosnak, Pepének, de még Alonsonak vagy Arbeloának se, hogy elboruljon az agya, viszont ami fájóbb – ha nem csak a focival kell foglalkozni, abban bizony sokkal jobbak a vendéglátóink (még az edzői kar is!), mi pedig újra és újra képesek vagyunk partnerek lenni ebben. Ki is jött ez nagyon gyorsan, a favágás mellett az Atleticonk arra is volt ereje, hogy átvegye a meccs irányítását, és ugyan akadtak helyzeteink, olyan érzésem volt, mintha éppen ők mennének minimum 1 góllal. Össze is jött ez, kínosan gyorsan: előbb egy védelmi megingás, majd egy jól eleresztett távoli lövés képében.

costaItt persze elkezdhetjük (ahogy elkezdték sokan) boncolgatni López szerepét, de az egyenlítő találatnál Ikernek is nagy bravúr lett volna védenie, míg a második… na, az neccesebb. Egyrészt finom vagyok, ha azt mondom, ilyen távolságból középre nem igazán illik gólt kapnia egyik kapusnak sem, ugyanakkor árnyalhatja a képet, hogy alig látott valamit – hárman ugrabugráltak bakkecske módjára előtte, mire pedig feltűnt a rakéta, már késve vetődött. Így vagy úgy, az eredményen nem változtatott – rosszabb, hogy a hozzáállásunkon is keveset.

A második etap ott kezdődött, ahol az első abbamaradt, aztán szépen-fokozatosan (okos csávó ez a Simeone) elkezdett visszavonulni a hazai egylet, ugyanakkor így is volt nem egy lehetőségük Costa révén, hogy végleg eldöntsék a találkozót. Nyilvánvaló volt, azt a tempót huzamosabb ideig képtelenség fenntartani, amit diktáltak a 25. és a 45. perc között, és a beharangozóban megírtak talán igazolást is találtak. Diego kihagyásával Simeone visszatért az alapokhoz, ami a hatékonyságot hatványozottan megdobta – más kérdés, hogy abban a kétfrontos küzdelemben, ahol minden hiba végzetes lehet, nem jó előjel, ha a beton 11 mellett a rövidke pad nem kínál megfelelő alternatívákat. Hosszú távon leginkább ez okozhatja a matracosok vesztét, és már az este bebizonyosodott, minőségi cserék, illetve bármikor bevethető tartalék nélkül nehéz lesz.

atre2A Real hátránya tudatában nyomott, nyomogatott, ám Modricon, és talán Benzemán kívül alig akadtak valamit is mutató játszótársak. Viszont telt múlt az idő, egyre inkább látszott, hogy a hazaiak többsége már a vastüdőért kiált – Carlo pedig ezt látva (kis késéssel ugyan, hisz eleve így kellett volna kezdeni) bedobta a két villámléptű védőt, Marcelot és Carvajalt, majd pár perc múlva Iscot is. A fokozatos nyomás, na meg az attraktívabb széljáték meg is hozta a sikert, Ronaldo vágott be egy Carvajal beadást, mi meg izgulhattunk, hogy a maradék nyolc percben történjen meg a csoda.

Nem jött be, és így is van ez rendjén. Az eredmény igazságos, hisz nem érdemeltünk többet ennél, a hazaiak meg nem tudtak ennél többet kihozni a meccsből. Beszari variációja miatt Carlonak bevéstem ceruzával egy fekete pontot, hisz nem ez az első eset, hogy a rangadókon nagyot betlizik – márpedig a szélső védők lecserélése egy megkésett vallomás volt a szememben. A pohár félig üres, hisz elszalajtottunk egy kiváló lehetőséget, hogy megtörjük az egyik legközelebbi üldözőnket, ráadásul az egymás elleni mérleg kedvezőtlen alakulása okán rajtunk lesz a nyomás végig. A pohár persze félig tele, hiszen egy kőkemény meccsen, vesztett helyzetből mentettünk pontot, a Los Colchoneros nem jött közelebb, a Barca ellen pedig még lesz lehetőség növelni az előnyt. Ugyanakkor nem örülök. Nagyon nem.

(Ui: A bírói ténykedés is megérne egy misét, ugyanakkor a La Ligán szocializálódottak számára már ez olyannyira nem jelent újdonságot, hogy szinte szót se érdemel.)