Egy csipetnyi tökéletesség

mullerA baseballban tökéletes játéknak hívják azt, amikor a dobó olyan jól teszi a dolgát, hogy az ellenfél nem tud bázist szerezni egy egész mérkőzés során. A bowlingban tökéletes játékról beszélünk, ha minden gurítás eredménye tarolás, azaz a végén a játékos eléri az elméletileg lehetséges maximális pontszámot. A futballban nincs ilyen egyértelmű, jól megfogható definíció, de bárhogyan is próbáljuk meg körülírni a tökéletes mérkőzés fogalmát, annyi bizonyos: a Real Madrid tegnap átkozottul közel volt hozzá! Legyőztük a Bayern Münchent! Ráadásul nem csak előnyt sikerült szerezni a visszavágóra, de az előzetes legmerészebb reményeket is túlszárnyalva sikerült kapott gól nélkül lehozni a találkozót! Szinte nincs is mit hozzátenni ehhez, de azért mégis: hajtás után fanfárok és konfetti eső!

/Csak a „feel godd” hangulat miatt aláfestésként, meg mert ez szólt reggel a kocsiban a poszton agyalás közben.:)/

Legyőztük a Bayern Münchent egy BL elődöntőben! Peppel, Robbennel, Riberyvel, mindennel és mindenkivel együtt. Nem azért, mert a tökéleteshez szintén igen közelit nyújtó Webb befújt valami véleményes 11-est; nem azért, mert Fortuna személyesen tette tiszteletét a 16-oson Ramos és Pepe közt elfoglalva a söprögető pozícióját, miközben az isteni gondviselés megpihent Iker áldott vállain; nem azért, mert egy stadionból kiszálló labda megpattant egy pálya felett átrepülő denevéren… hanem azért, mert ezen az estén a habfehér gárda csapatként felülmúlta Európa legfélelmetesebb alakulatát.

RealMadridvBayernMunichApr14_large

Carlo a beharangozóban vizionált 4-5-1-nél bátrabb – és jobb – konstrukciót választott, és egy már-már antikvitásba hajló módon klasszikusnak mondható 4-4-2-vel rukkolt elő ismét. Ennek a felállásnak az volt a szépsége, hogy abszolút a kerethez volt igazítva, mindenkinek megtalálta benne a helyét. Ronaldo nem teljesen egészséges és amúgy sem tud igazán védekezni? Sebaj, ő lesz legelöl, de egy kicsit a szél felé tolva. Nem kell hátrajönnie, de mivel ott van, az ellenfél sem nyargalászik olyan felhőtlenül előre. Benzema az utóbbi időben jobban emlékeztet egy hamis kilencesre vagy támadó középpályásra? Hát legyen úgy! Tisztán látszott, hogy ő az, aki visszajön félpályára, nem ő a legelső ember, néha már-már 4-4-1-1-be hajlott a konstrukció. Bale beteg, így nem áll rendelkezésre Robben megzabolázására? Gond egy szál se, mert Carlo nem csak éppen időben fedezte fel, hogy hol is lehet Isco helye, hanem mentálisan is összerakták a lelkileg nehéz szezont futó spanyolt úgy, hogy a két fontos mérkőzésen kulcsszerepet láthasson el. Már régóta látható, hogy a 4-2-3-1 hármasának középső posztja egy szellemposzt a Madridban, ahol nincs az a nagy sztár, ki ne süllyedne el a labdanélküliség mocsarában. A megoldás a két legutóbbi találkozón adta magát: nem is kell az a poszt, Isco mehetett a szélre. Az ifjonc pedig meghálálta a bizalmat, nem hiszem, hogy jobb lett volna a csapat, ha Bale vagy Ronaldo kárára kimarad ismét.

Az első 15 perc a kiváló felállás ellenére egyáltalán nem azt engedte sejtetni, hogy a végén örülhetünk majd… A szokásos erős kezdés, majd lassú hanyatlás forgatókönyvnek szinte a tökéletes inverzét láthattuk. A Bayern elementáris erővel érkezett meg a Bernabeuba, és lehetne folytatni akadémiai vitát arról, hogy mennyire akarta Carlo átadni a kezdeményezés jogát, vagy mennyire akart visszaállni, de ha higgadtan visszanézzük az első negyedórát, akkor világosan látható: nem volt döntés kérdése. A csapat pillanatokra sem tudta megtartani a labdát, a veszettül cikázó müncheniek szinte azonnal visszaszerezték azt. Záporoztak a szögletek, jöttek egyre-másra a próbálkozások, amelyek azonban igazán nagy helyzetet tulajdonképpen nem eredményeztek már ekkor sem.

A blogon szaporodtak az aggódó és elégedetlenkedő kommentek, a TV előtt ülve kezdtem elfehéredni… Jó volt a védelem, de az érződött, hogy ezt a nyomást nem lehet bírni majd. Nem írták ugyan ki a labdabirtoklási statisztikát, de a 15. perc környékén ez olyan közel lehetett a 100-0-hoz, amennyire azt csak el lehet képzelni… Így érkeztünk el a varázslatos, már-már szimbolikusnak mondható pillanathoz: Pepe blokkolta a legnagyobb Bayern helyzetet, az ellentámadás után pedig Benzema örülhetett. Az addig labdához sem érő Ronaldo mesteri passzt adott Koncinak, aki tökéletesen tálalt a minden emberi számítás szerint kihagyhatatlan helyzetbe kerülő Benzema elé, aki nem is hibázott ezúttal. Az égbolt megnyílt és egy Benzin tar kobakján megcsúszó éjjeli reménysugár huppant a Bernabeu gyepére…

RealMadrid_AP

Ami ezután következett, az már történelem, és bizonyára éveken át szerepel majd az utánpótlás akadémiák videó anyagai közt. Ez a Bayern valóban nem Pep Barcája volt, mert ezen az estén hiányzott belőle egy csúcsformában lévő Messi… de nem is a tavalyi szörnyeteg, mert hiányzott belőle az a sebesség, az az ötlet, az a kiszámíthatatlanság és robbanékonyság, ami megvolt a tavalyi gépezetben. Ez a Madrid pedig nem Mou Madridja volt, bár sokan felemlegették a mérkőzés kezdetén a portugál legbekkelősebb meccseit… Mou Madridja ugyanis soha nem maradt ennyire higgadt az ehhez hasonló mérkőzéseken. A csapat együtt lélegzett, együtt mozgott. Olyan koncentrált, hidegvérű produkcióval rukkoltak elő, amilyet régen láthattunk. Nem volt megingás, nem volt szövegelés – angol bírót minden spanyol bajnokira, amíg át nem nevelődik az egész latin brigád! Hala Webb! –, nem volt elborulás, nem volt felesleges durvulás (jobban belegondolva egyetlen keményebb belépőre sem emlékszem az egész meccsről).

A Bayern jött előre a gól után is, de teljesen meddő volt a fölény. Hiába a 15 szöglet, azokból egyetlen igazán veszélyes szituáció sem alakult ki, ami már önmagában döbbenetes tény. A Real Madrid ugyanis szinte rendszeresítette az elmúlt években a rögzített helyzetekből benyelt gólokat… Sőt, a megszerzett vezetést követően egyértelműen a fehér mezesek alakítottak ki nagyobb helyzeteket, és a bevitt ütés után kicsit megtántorodó bajorokat ebben a 10 percben bizony földre lehetett volna vinni. Előbb CR fejelt Neuer ölébe egy remek beadást, majd pár perccel később ugyanőt lepte meg teljesen a kapu előtti magánya. Teljesen érthető módon fel sem merült benne, hogy még arra is lehet ideje, hogy belője a haját, integessen a fotósoknak, aláírjon egy posztert dekázás közben, majd csak utána vágja be. Ehelyett egyből próbálkozott, és a megpattanó bogyó sajnos megtréfálta gólfelelősünket. Ennél nehezebb valamivel megmagyarázni Di Maria helyzetét… Az argentin átvette, megnézhette, átgondolhatta… volna… ehelyett Ramos beharangozóban emlegetett műholdját vette célba egy megdöbbentő rövidzárlat eredményeként. A mérkőzés kezdetekor alighanem bármelyikünk aláírta volna az 1-0-s sikert, de ezek miatt a helyzetek miatt maradhatott egy parányi hiányérzet.

pepeAmi miatt viszont nem hogy elégedetlenkedni nincs okunk, de még csak a visszafogott jelzők használata is sértő lenne a játékosokra nézve, az a védekezés és a szervezettség! A látottak reményt adhatnak arra, hogy Münchenben is hasonló mederben tartható a mérkőzés. Ramos egy sárgára az eltiltástól úgy hozta le a találkozót, hogy fel sem merült a kipontozódás lehetősége. Pepe szimplán csak úgy játszott, mint a világ legjobb védője. A statisztikák szerint 12-szer tisztázott, de a szám tulajdonképpen másodlagos. Hibátlan teljesítményt nyújtott, jó lenne, ha ezek az esték is olyan nyilvánosságot kapnának, mint a már évekkel ezelőtt történő mentális megzuhanásai… Reméljük, hogy sérülése nem komoly, mert ez a Pepe borzasztóan kell a visszavágóra, főleg a sárgával játszó Ramos mellé. Konci és Carvajal voltak azok, akiknek minden mozdulatában tükröződött az elszántság és bizonyítani akarás. Dani egyre jobban beérik. Kicsit szeleburdi, kicsit sokat vállal néha, időnként kicsit lemarad… de nem tegnap este! Az egyik legszerethetőbb játékos a keretben, mert úgy viselkedik, ahogy akár mi, hétköznapi emberek is tennénk, ha egy Real Madrid szintű csapatba kerülnének hirtelen. Látszik rajta, hogy neki minden perc megtiszteltetés, amit habfehér mezben tölthet, hogy mindent meg akar tenni a sikerért, és minden mérkőzésből igyekszik tanulni. A tegnapi az egyik legjobb teljesítménye volt ezidáig. Ahogy Coentraonak is. A szöszi tökéletesen tette a dolgát hátul, keményen tartotta Robbent és emellett még több helyzetet is kialakított, köztük magát a gólt is előkészítette egy tökéletes elfutással.

Modric a statisztikák szerint egyetlen passzt rontott a meccsen, ami figyelembe véve, hogy hány ember vette körül, egészen embertelen mutató. Isco és Di Maria jól zárta a széleket, megbízhatóan segítettek a védőknek, helyükön voltak végig. Benzema a visszább vont szerepben tündökölt, szinte hiba nélkül játszott. Egyetlen nagy helyzetét értékesítette, ezen túlmenően pedig többször szerzett labdát, rendszeresen visszalépett és támogatta a vöröskeresztes sztárokat maga mellett. CR és Bale megtettek mindent, ami jelen helyzetükben tőlük tellett, bár Bale sajnos a betegágy mellett felejtette a passzoló csukáját, ami előcsalt pár szitkozódást a mindig többet akaró madridista közösségből az utolsó 15 pecben… Hatalmas kalaplengetés Ancelottinak, aki nem csak tehermentesítette eme két játékost, nem csak kitalálta azt a szisztémát, amiben rizikómentesen, de az ellenfélre veszélyesen lehetett szerepeltetni őket, de hajlandó volt egymásra cserélni a két gyengélkedőt. Nem mindenki tett volna így…

robbenA mezőnyjátékosok közül a végére hagytam Xabi Alonsot. Modric, Pepe, Konci mind lehetne a meccs embere, de nálam Xabi az! Ez a győzelem nem jöhetett volna létre, ha nincs Xabi! Ha nem írtam volna posztot róla pénteken, akkor most azonnal hozzálátnék, mert még a kupadöntőnél is jobban érezhető volt, hogy mit is jelent ő. Az első félidőben, mikor jócskán törte a csapat hátát a kapu, Xabi óriási vezér volt. Érdemes volt külön figyelni, ahogy mindenki figyel a labdára, a saját emberére, minden játékos maximálisan összpontosít saját feladatára, Xabi pedig figyel mindenkiére. Feje megállás nélkül járt, radarként pásztázta a pályát. Fáradhatatlanul beszélt a többiekhez, mutatta az irányokat, segítette a társakat. Ha nem ér hozzá a labdához egész meccsen emellett, már akkor feledhetetlen lett volna a teljesítménye. De ezen a találkozón nem érte be ennyivel…

lookA nála vagy kétszer gyorsabb Robbent valósággal az őrületbe kergette: háromszor kaparintotta meg a labdát úgy a hollandtól, hogy ahhoz még csak be sem csúszott. Emellett egyszer végtelen okosan jó ütemben támasztotta meg lövés közben, egyszer pedig ziccerben blokkolta kísérletét. A Szőr tegnapi teljesítménye oktatófilmekbe illő volt. Fogunk még bosszankodni a játéka miatt, lesz még majd lassabb és soha nem lesz már 20 éves. De akárhogy is alakul, Xabi Alonso ezen a két találkozón még egyszer megrázta magát, összeszedte minden erejét, és letett egy olyan produkciót az asztalra, amire majd 30 év múltán is elégedetten tekinthet vissza, ami méltó módon állít emléket egész karrierjének. Amit akkor is emlegetni fogunk, amikor éppen elbúcsúztatja a gárda… Ha lesz egy fiam, aki 15 év múlva majd sportolásra adja a fejét, akkor sajnálni fogom, hogy már nem állíthatom elé példaképül azt a Xabit, aki ebben a kicsit értékevesztett, modelleket és tiniket hajszoló, sportkocsikat törő, tükör előtt flancoló, tetovált közegben úgy tudott nagy játékos lenni, hogy közben megmaradt egyszerű, normális életet élő, hétköznapi embernek…

A második félidőre némi meglepetésre nem hogy nem erősített a München, de lényegében visszább állt. Tulajdonképpen nem bizonyult ez rossz húzásnak, mert többször megiramodhatott az így lélegzetvételhez jutó Robben. Az utolsó 10 percben volt is miért izgulni, és az örök futballközhely egyre halhatóbbá vált a gőzkalapácsként verő szívem dobogása mellett is: „csak nehogy a kihagyott helyzetek…”

nagyvDe nem. Ezen az estén nem. Ehhez pedig kellett az, hogy mindenki olyan hittel tegye a dolgát, ahogyan csak ritkán látható. Jól mutatta a duzzadó magabiztosságot Ramos az eltiltástól való fenyegetettség árnyékában (!) a 16-oson belül elkövetett (!!) kamikaze becsúszása, amelyet aztán némi kavarodást követően Iker óriási védése koronázott meg, csak hogy a Kapitány is elvitathatatlan érdemeket szerezzen a sikerben.

A végén még Müller ránk hozta a frászt, de a mosolyok arcokra fagyása helyett a jelenet csak a pontot jelentette Xabi teljesítményének I-jén (és Webbén is…).

Fantasztikus este volt egy fantasztikus győzelemmel. Nem érdemes „buszozni”, balettre áhítozva keseregni a látottakon. A csapat az egyetlen járható utat választotta a Bayern ellen – a második félidőben látható volt, hogy mi történik akkor, ha akár csak egy kicsivel több tér nyílik –, a megálmodott taktikát pedig tökéletesen végre is hajtotta. A pályáról lerítt az akarás, az egység, a fegyelem és a koncentráció, emiatt pedig végtelen büszkeséggel tekinthetünk csak a srácokra. Amit tegnap láttunk, az 90 perc volt az örökkévalóságnak, egy csipetnyi tökéletesség. Nem jár még Carlo az út végén, nincs még teljesen kész az alakulat. Bizonyára lesznek még Sevilla meccsek, lesznek széteső produkciók, nagymellénnyel kezelt összecsapások, de mintha a mentális téren mérhető kilengések amplitúdója egyre csökkenne. Ez pedig hatalmas dicséret Ancelotti munkájára nézve. Pokoli nehéz lesz a visszavágó, nem garantált a döntő korántsem. Ettől függetlenül a tegnapi sikert már semmi nem veheti el a Madridtól, a tegnap érzett örömünket semmi nem ronthatja el. A csapat megtette a legnehezebb lépést Lisszabon felé: nem csak előnyt szerzett, nem csak elkerülte az otthon kapott gólt, de elvette a Bayerntől a saját legyőzhetetlenségükbe vetett hitet, a verhetetlenség mítoszát…


 Összefoglaló itt, teljes mérkőzés meg emitt.