A Pokolban is Úr

Ahogy a mondás tartja, sőt, még annál is jobban. Amikor megkaptuk a Bayernt az elődöntőre, egy kisebb gombóc akadt meg a torkomban: nem is azért, amilyennek véljük (véltük?) a németeket, sokkal inkább a közös előélet miatt. A Bayern azt a Bayern, évtizedes közös múltunknak hála mindmáig a fülemben cseng az Elber-gól utáni „ha Iker hármas-iker lenne, akkor se fogta volna meg”, illetve egyéb mondatok zagyva keveréke, a mélyről feltörő gyomorideg kakafónikus fájdalma. Aztán lefutott az első meccs, és ha magabiztos nem is lettem, de 200%-al el tudtam hinni, hogy igenis képesek a fiúk bejutni a döntőbe. Nem láttam jelét a szokott türelmetlenségnek, a hisztinek, a bizonytalanságnak; a Real Madrid végre felnőtt ahhoz az eszményhez, amit hosszú évtizedek óta jelent a szurkolói szívében, még ha ez nem is a közhelyekbe fulladó fehér balettet jelenti. Valamint: Nem láttam jelét a barbár rivallásnak, a küzdőszellemnek, a megalkuvást nem tűrő darának ellenfeleinken – és ez legalább ugyanilyen fontos!

n_real_madrid_fondos-4088922Tavaly ilyenkor a Bayern brutális dominanciát hirdetett az európai klubfutballban; úgy kalapálta rommá a szembejövő ellenfeleket, hogy kicsordult az ember könnye, és még a legveszekedettebb ellendrukkerek (sokak szerint, akit anya szült, csak gyűlölheti a Bayernt) is egészségeset kellett csettinteniük azon, ahogy ledózerolták pl. a Barcát. Meg is érdemelték a BL győzelmet, és a verhetetlenségi mítosz is kialakulóban volt, sőt, még Pep Guardiolát is megszerezték vezetőedzőnek – köszönték szépen, nagyon jól voltak. Aztán eltelt gyorsan egy év, a Bayern úgy rágta át magát a hazai mezőnyön, mint bélpoklos a becsinálton, és nulla, azaz nulla jelét láttam annak, hogy a tegnap este bekövetkezhet (értsük ez alatt a történelmi jelentőségű vereséget, nem a kiesést) – egészen a bajnoki cím begyűjtéséig. Az, hogy még Kahn is megszólalt azzal kapcsolatban, mennyire nem szabad „leültetni” a játékosokat, már figyelmeztetőnek kellett volna lennie, és nem csak Ő, de a bajorok több régi kiválósága is hangot adott ennek. A meccs után egy BM-drukker barátommal tartott eszmecserénk (megnyugtatok mindenkit, anya szülte) során ő maga is ezt emelte ki: a bőrgatyások formahanyatlása a tétnélkülivé vált meccsek sokaságánál kezdődött, az idény során az iparosított tiki-taka (der tickie-tackie) az esetek többségében (szerinte) lenyűgöző játékot hozott. Mostanra a genetikailag germánosított hazai Bayern-szurkolók azonban elvesztett identitást, meghasonlott (bocsánat) buzifocit emlegetnek – és ez csak részben a sanyarú szurkersors eredménye. Valami út közben kiveszett, a Bayern München messze került attól, amiért igazán félhettük a nevét. A Bayern az a Bayern – ezt már olyan sokadszor írom le, hogy a szövegszerkesztő is bejelez, de aki nem csupán néhány éve követi a sorsukat, maximálisan érti, mire gondolok. Valahogy odalett út közben a teuton akarat, az a sokat emlegetett kraft, amit az Effenberg-Kahn-Scholl-Elber vonallal nyugodt szívvel összeköthetünk, és amitől alaposan összeugrik a seggly*ka a Real szurkolónak, már ha emlékszik egyáltalán a sok egymás elleni csörtére.

originalA tavalyi Bayern annyival különb az ideinél, hogy a németekre eredendően jellemző harci szellemet ötvözte az első szándékból való gólra törő játékkal; ez idénre teljes egészében kiveszett, és a Pep-féle labdatartó-toszigató taktika váltotta. Szép ez, jó ez – amúgy nekem nem, de ismerjük el, mert baszott mód hatásos tud(ott?) lenni. Egészen addig, míg bizonyos José Mourinho ki nem találta az ellenszerét, ami nem a seggrepacsizósan egyszerű buszozás, hanem a Realban többször is megtapasztalt gyilkos kontrákkal ötvözött labda nélküli területkontroll. Aztán jött Ancelotti, és hiába meccselte el idén magát több rangadón is (Barca, AtMa ellen), amikorra IGAZÁN számított, egy hidegvérű, a joséi allűröktől tökéletesen mentes gépezetté fejlesztette az előd csapatát. A két tényező együtt vezetett a tegnap látott történelmi veréshez (ízlelgessük, eddig a Real soha nem nyert Münchenben, a Bayern pedig soha nem kapott ki ennyire ilyen szakaszban), hiszen a Pep-féle taktika tökéletes táptalajt szolgáltatott Ancelotti terveinek. Talán intő jel is lehetett volna, mindenesetre nekünk most beszédes számadat: a tavalyi 7-0 összesítésű párharc során a Barca közel annyit birtokolta a labdát (Bayern-Barca 4-0, 34% – 66%; Barca – Bayern 0-3 60% – 40%), mint a Bayern az idei elődöntők során (Real – Bayern 1-0 36%-64%, Bayern-Real 0-4, 64%-36%), mégis irtózatosan messze álltak a továbbjutástól. (Valamint a labdatartásra irányuló futball tavalyi kudarca is elgondolkodtathatta volna a müncheni vezetőket döntésük helyességét illetően.) Ugyanakkor őszintén érdekelne, hogy az idény során látott focija a Bayernnek mire lett volna elég „leeresztés” nélkül. Ettől függetlenül kicsit egy globalizációs kézikönyvben éreztem magam a meccs első 20 percében: egy spanyol csapat higgadtan (!) várva a kontra lehetőségeire, feladva a labdát polírozó blikkfangos játékstílust (!!) négy (!!) perc leforgása alatt két (!!!) gólt szerez egy német csapat ellen fejjel (!!!), rögzített szituációban. Csókolom, valószínűleg ilyen még nem volt.

ramosbayMindez azonban jottányit nem kisebbíti a mieink érdemeit. Az, hogy Ramos tarkóján benyomták a GOD mód funkciót, hogy Pepe önmagához képest (?) higgadtan, és kérlelhetetlenül takarította el a meggyőzőnek aligha nevezhető dojcse próbálkozásokat, hogy Modric olyan mezőnymunkát végzett, amilyet, hogy Béla önzetlenségből jelesre vizsgázott, hogy Ronaldo vezér tudott lenni (miközben azért fél szemmel a rekordok könyvét is figyelemmel követte, sőt, hajlandó volt feladni a megszokott szabijait egy fifikás gólért), hogy Ancelotti mintha előre megírta volna a párharc forgatókönyvét… Ezt senki, soha nem veheti el tőlünk. Szuperlatívuszok illetik meg a játékosainkat, utoljára 2002-ben, a Camp Nouban láttam ilyen összeszedetten védekező Real Madridot, ilyen hatékony kontrákat (ki ne emlékezne Zidane és McManaman megmozdulásaira?), mint most, ezeken a meccseken. (Egyébként szuperlatívusz illeti a német szurkolókat is, akik null-háromnál is a poklot varázsolták játékosaink köré.) De ez még nem elég: az a higgadtság, az a végtelen nyugalom, mely sütött az arcokról a párharc jelentős részében, csak tovább emeli a továbbjutás fényét. Lehet itt a “tökilöki” kudarcát emlegetni, csak nem elegáns, már a saját csapatunkkal szemben sem. A Real Madrid volt az, aki belefojtotta a felfogásába a Bayern Münchent, aki ellehetetlenítette szinte minden megmozdulását, és nem Pep, aki egy hosszú-hosszú időn át tökéletesen működő taktikát rakott össze. Az, hogy mennyire idegen a németek természetétől ez a játék (még ha meg is tudják valósítani, hisz finoman mondva is kiváló játékosok alkotják), egy dolog, de ugyanannyira idegennek mondható a Real Madrid természetétől is az, amit produkálniuk kellett. Tegnap este, és az elmúlt héten is a Real Madrid volt a Bayern München, a hidegfejű, tökéletes gépezet, az ellenállhatatlanul precíz matéria, és erre igazán büszkék lehetünk – és erre a Bayern München is büszke lehet. Csak a legjobbaktól éri meg tanulni, hogy aztán jobbakká váljunk, mint a mester.

csapatbayA ’Hogyan tovább?’ kérdéskör még durvább. Immár karnyújtásnyira a Decima, és akár a Matracosok, akár a Chelsea lesz az ellenfél Lisszabonban, pokoli nehéz meccsnek nézünk elébe – főleg úgy, hogy Xabi Alonso hiányozni fog a pályáról. Hogy mennyire, az még kiderül, és hogy ki fogja helyettesíteni – nos, azt majd Ancelotti (és Zidane) kitalálja. Ráérünk ezen pörögni (mert, hogy fogunk, az biztos…), ez most az öröm ideje! Mert 12 év után, rekordot rekordra halmozva eljutottunk a Döntőbe – és hiszek benne, hogy csak rajtunk áll, hogy meg is nyerjük azt!

roadA por la Decima!