BL legendárium – 1997/1998

real-madrid-cimer-feketeKissé furcsálkodva olvastam azokat a kommenteket a Bayern München kiverése okán, melyekben többen megemlítették, hogy lám, végre ezt is megélik: Bajnokok Ligája döntőzni látják a Real Madridot. Gyors fejszámolás után leesett a tantusz, a magamfajták már az idősebb generáció (Sic!)  tagjai, így nem csoda, ha a nagy többség a korai búcsúkon, a régi időkön, na meg a Decima körüli vágyakozáson nőttek fel. A Real Madrid bő egy évtized után játszhat újra döntőt, ennek örömére következzék a BL-hét első felvonása, kis gyorstalpaló legendárium, töriposzt és személyes meglátások az általam megélt első fináléról, na meg az egész BL idényről!

Kezdjük a távoli múltban: a Real Madrid a sorozat legeredményesebbje, de nem a mostani az első eset, hogy hiába a gárdába pumpált pénztömeg, az Európai kupasikerek, leginkább a Bajnokok Ligája győzelem elkerülte a csapatot. Sorrendben (ezt valószínűleg mindenki kívülről fújja) 1956, ’57, ’58, ’59, ’60, majd ’66 – az első nagy sikerek időszaka. Bármilyen furcsa, a Santiago Bernabéu elnökölte időkbe is beletartozott egy hosszú nyeretlenségi sorozat, s bár az UEFA-kupát sikerült elhódítani a ’84-85-ös idényben (épp a Vidi ellen), hiába az olyan korszakos, mára legendás alakok, mint pl. a Keselyű ötöse, az európai porondon a Real bántóan gyengén szerepelt. Nem hiába hát, hogy akárhány elnök és edző lépte át a Fehér Ház küszöbét, legfőbb célként a BL győzelem lebegett a szemük előtt – hasztalan. Lorenzo Sanz beiktatásakor (1996, Ramon Mendóza megbuktatása után) szintén a hetedik trófea megszerzését tűzte ki legfőbb célul. Eszerint is erősített, Madridba csábította az AC Milannal címhalmozó Fabio Capellót (öt év, négy Scudetto – talán érthető a választás), valamint sztárok sorát (pl. Mijatovic, Suker) is. Kissé talán furcsának tűnhetett a beiktatáskor tett ígéret, hisz akkoriban a Real nem állt épp a helyzet magaslatán: anyagilag kilátástalannak tűnt a helyzet, épp ez okozta Mendóza vesztét; a csapat pedig mélyen tudása alatt teljesített, így a ’96-’97-es idényben nem is indulhattunk nemzetközi kupában. Tudd, hogy értsd helyzet: ilyen addig mindössze egy alkalommal fordult elő a Real történetében! Capello hozta azt, amit nagyon tudott: a védekezésre fókuszáló taktikájával begyűjtötte a Real 27. bajnoki címét, és a lehetőséget a BL indulásra. Azonban (hogy mennyire ismétli magát a történelem…) a mutatott játék, a játékfelfogás, valamint a Sanzzal egyre inkább kiéleződő konfliktusa miatt a szerződését ekkor sem tölthette ki, bajnoki címmel a zsebében tért vissza Milánóba.

rm-1998-4Sanz hosszú vívódás után a helyére a Tenerifével UEFA-kupa elődöntőig masírozó Jupp Heynckest választotta. (Csak, hogy értsük: a Tenerife akkori menetelése valahol a Deportivo Alavés döntőjével volt egyenértékű meglepetés, és igen, Jupp nagyon vastagon benne volt a gyengécske csapat szárnyalásában!) Talán senki nem lepődik meg: Jupp első nyilatkozatában, illetve a bemutatásán, melyen hetvenötezer (!!) szurkoló vett részt, azt hangoztatta, meggyőződése, hogy ez az év meghozza a Hetediket! A kiváltott hatás frenetikus volt, ráadásul a Capelloval nem túl felhőtlen viszonyt ápoló Mijatovic-Suker páros is egy emberként támogatta az edzőt – nem hiába, hisz támadó futballt vártak tőle, lévén ő maga is csatár volt aktív korában. Az Égig érő lelkesedés ellenére a Real a jó szezonkezdet után szárnyaszegett madárként bukdácsolt a bajnokságban, a kupából pedig már a nyolcaddöntőben kizúgott igen szégyenletes módon. Talán nem véletlen, hogy a kinevezése okozta első értetlenség bennem már ekkor haragba csapott, de mindenképp fel kell hívnom a figyelmeteket arra az egyszerű tényre: ekkoriban sokkal nehezebb volt követni a spanyol bajnokságot, meccseket csak szerencsével foghattunk ki vidéken, az eredmények pedig, melyekkel a Nemzeti Sport lapjain találkozhattunk… legyünk őszinték, nem a németet erősítették.

Jupp maga is idejekorán belátta, hogy a kettős terhelést a rengeteg sérült, illetve a formán kívül futballozó támadók (Raúl és Mijatovic különösen gyengén muzsikált) miatt a Real nem bírja, ezért minden energiájával a Bajnokok Ligájára fókuszált. Utólag könnyű okosnak lenni, de ekkor a Real és a Barca abban versenyzett, melyikük tudja jobban alulmúlni a másikat, mindenesetre jó döntésnek tűnt, hogy a bajnokságot kvázi a BL felkészülésének tekintette a német – a végeredményen meg is látszik, a 63. (!!) megszerzett pontjával a negyedik helyen futott be a csapat. A BL-csoportunk első ránézésre (persze mai szemmel) könnyűnek volt mondható (Rosenborg, Porto, Olympiakosz), mégis szembesültünk egy-egy eredménnyel, ami a Real gyengélkedését mutatta. A Rosenborg hazai legyőzése után (4-1) idegenben nagyon simán vesztettünk 2-0 arányban (érdemes itt megjegyezni, hogy a szurkolók kisebb tüntetést rendeztek e miatt az eredmény miatt…), míg az Olympiakosz elleni 0-0 is azt mutatta, mennyire formán kívül vannak a támadóink. Beszédes, hogy a csatársorból Raúl és Morientes 2-2 akciógólt szerzett a BL ezen szakaszában, Suker pedig mindössze két büntetőre volt képes a Porto ellen, hazai pályán (kezeljük így pl. Benzema teljesítményét is…). A Real 13 ponttal, csoportelsőként jutott a negyeddöntőbe, ahol a Bayer Leverkusent sodorta elénk a sors. A csapat ekkori formája, illetve a Leverkusen magabiztosnak mondható futballja már ekkor sokakban kongatta a vészharangot, ám összességében a Real magabiztosan jutott tovább. Az idegenben kissé szenvedős 1-1 után (Karembeu a 74. percben egalizált, és hozta az idegenbeli gólt, a hazaiaktól Beinlich volt eredményes) a Bernabéuban tükörsimán, 3-0 arányban vertük a németeket. Hogy egy kis párhuzamot hozzak, az első két gólunkat fejjel szereztük (Karembeu és Morientes) szöglet után, és ez már akkor is nagy visszhangot keltett, hasonlóan Ramos két találatához – a végeredményhez pedig már csak Hierronak kellett bevágnia egy büntetőt.

rm-1998-3A továbbjutás megvan, mondta a Marca, de amint kiderült, hogy a címvédő Dortmund lesz az ellenfél, fél spanyolhon (újra) gyászolni kezdte a Blancókat. Tény, hogy a megelőző évben a Juve ellen kisebb meglepetésre diadalmaskodó németek ázsiója éppen az égig ért, de talán túlzottnak volt nevezhető az össznépi, letargikus hangulat. Emlékezetes Jupp nyilatkozata: „Tiszteljük az ellenfelünket, különösen, mert német – de nem félünk tőlük! Féljenek ők, hisz mi a Real Madrid vagyunk!” Ez nem kis derültséget váltott ki a Dortmund köreiben – különösen azért, mert épp nagyon nyeregben érezhették magukat, az elődöntőhöz nekik a legnagyobb hazai riválison, a Bayern Münchenen kellett átverekedniük magukat, amit két parázs meccs után (két 0-0, khmm…), hosszabbítás után szerzett góllal (Chapuisat) sikerült megtenniük. A Real otthon kezdett, és nyert is 2-0 arányban (Morientes, Karembeu), még ha nem is egyszerűen – a legendás tartalékkapus balhé beárnyékolta az egész mérkőzést, az európai futballszerelmesek nem kis derültségére. (Long story short: a Real egy szabálytalan méretű tartalékkaput állított fel a meccsen, ami miatt a Dortmund egészen az óvásig ment…) A megnyugtató előny tudatában a Real nem engedett ki, Dortmundban egy kő kemény mérkőzésen védte meg előnyét (0-0), és jutott be a Döntőbe! A tét pedig hatalmas: Jupp Realja 32 év után nyerhette el a legrangosabb európai trófeát…

rm-1998-2Az ellenfél pedig, ha lehet ilyet mondani, még a Dortmudnál is rettegettebbnek tűnő Juventus volt – az a Juve, amely ’96-ban az Ajax ellen nyert, majd ’97-ben a Dortmund ellen bukott egy finálét. Az olaszok a sorminta beköszöntét jövendölték, és kvázi kissé le is nézték az otthon alaposan gyengélkedő Madridot. Jupp okosan mérte fel csapata erejét, főleg védekezésre rendezkedett be, és ezzel elnyerte a (talán) addigi leglátványtalanabb döntőse címet. A finoman mondva is visszafogott finálé mindössze egy gólt hozott, Mijatovicét, aki az egész sorozatban ezt az egyetlen találatot jegyezte… A Realé lett tehát a trófea, 32 év után, és ezzel egy másik sorminta vette kezdetét (no, nem az, amie az olasz szurkolók számítottak) – 1998 és 2002 között a Real kétévente hozta haza a BL serleget!

real_madrid_juventus_turin_ligue_des_champions_finale_1998_photo(Folytatása következik…)

Ps: valószínűleg feltűnhetett, hogy a Döntőről viszonylag kevés szó esett – ennek oka az, hogy szép emlékű Kompany kartársunk valamikor a Korona múltjában már kiváló poszttal emlékezett meg erről a Fináléról. Olvassátok! Ha pedig a Sanz-korszakról szeretnétek többet megtudni, ide kattintva erről is találhattok posztot!

Forrásmunka:
Dénes Tamás – Real Madrid (Aréna 2000, Budapest, 2002)
Marca.com
Realmadrid.com
UEFA.com