BL legendárium – 1999/2000

real-madrid-cimer-feketeKissé furcsálkodva olvastam azokat a kommenteket a Bayern München kiverése okán, melyekben többen megemlítették, hogy lám, végre ezt is megélik: Bajnokok Ligája döntőzni látják a Real Madridot. Gyors fejszámolás után leesett a tantusz, a magamfajták már az idősebb generáció (Sic!)  tagjai, így nem csoda, ha a nagy többség a korai búcsúkon, a régi időkön, na meg a Decima körüli vágyakozáson nőttek fel. A Real Madrid bő egy évtized után játszhat újra döntőt, ennek örömére következzék a BL-hét első felvonása, kis gyorstalpaló BL legendárium, töriposzt és személyes meglátások az általam megélt második  fináléról, na meg az egész BL idényről!

Ha van végletes szezon a Real Madrid történetében, az épp a ’99-00, vagy legalább is ennél szélsőségesebbet eleddig nem éltem meg a csapat történetében. Voltak itt szép, és rosszabb napok, de ekkor egy idényen belül a kiesőhely közelétől jutottunk el a BL fináléjáig – nem volt egyszerű, mondhatom. Már az előzmények sem nevezhetők köznapinak, bár ha a Realról van szó, a köznapiság, mint olyan, köztudottan nem játszik. A Sanz-éra egyébként is bővelkedett irracionális momentumokban (érdemes végigolvasni ezt a posztot), ám a millenniumi időszak ennek az abszolút kicsúcsosodásának tekinthető. Adott az irtózatos mínusz, mely a bankszámlán éktelenkedett, adott az évente cserélt edzők kérdése (Sanz elfogyasztott egy Capellót bajnoki címmel, egy Heynckest BL győzelemmel, Camachót 22 nap alatt, Hiddinket beugrósként, majd jó barátjával, John Toshackkal vitte olyan mélységbe a klubot, mely párját ritkítja.), és persze adott a Real háza táján oly megszokott igény, mely trófeákban fejeződik ki! Csoda tán, hogy Sanz előre menekülve éktelen költekezésbe kezdett? Ha pedig mindez nem lenne elég, lehet emlegetni a klikkesedő csapatot, a kapusfóbiás edzőt, a problémás sztárokat, vagy, ahogyan a spanyol sajtó nevezte fiainkat, a Ferraris-fiúcskák balhéit (ekkor még a sokunk által Szentként tisztelt Raúlnak is voltak balhés ügyei, nem is beszélve a Seedorf-féle vonalról…).

bajvanbajA ’99-00 szezont ott kezdte a Real, ahol az előzőt abbahagyta – ugyan nem lehetett kilátástalannak nevezni a gárdát, de a Barca ellen a ligában szembetűnőek voltak a különbségek, na meg a lemaradás is. Bár Sanz bevásárolt, az Anelkát, Baljicsot felvonultató Real mindennek volt nevezhető, csak kerek egésznek nem, és ehhez társult a Tosh-féle, korábban említett kapusfóbia is. A BL csoportkörben viszonylag még jól mentek a dolgok (a Real az Olympiakosz, Porto, Molde trió mellett 13 ponttal, csoportelsőként jutott tovább), és kissé furcsa is lehet a kontraszt, de: ami ment a BL-ben, az sehogy nem akart sikerülni otthon. A bajnokságban egymást érték a kínos zakók, a gárda pedig totálisan széthullott morálisan. A helyzetet pedig a Sanz-Toshack viták csak egyre rontották… A történet innentől közismert: a szópárbaj a híres disznóröptetős Tosh-replikával, majd a menesztésével ért véget. És ekkor jött el a Bajuszos Bölcs ideje… Ugyanakkor hazugság lenne azt állítani, hogy Del Bosque érkezésével azonnal minden a helyére került, hisz már az ő edzősködése során érte el a Real a mélypontot – ekkoriban, hála a Világkupa miatt elhalasztott meccseknek, kedvenceink mindössze a 17. (!!) helyen szerénykedtek… Vicente azonban sikerrel vette a kihívást, megreformálta a csapat védekezését, és (Anelka híres kirohanása, illetve az edzéseket érintő kihagyása utáni elcsapása után) a csapat háza tájára is visszatérhetett a nyugalom. Jól is jött ez az idény, de főleg a BL szempontjából, hiszen a második csoportkörben a Dinamo Kijev (2-1, majd otthon 2-2), a Bayern München (2-4, 1-4) és a Rosenborg (3-1, 1-0) ellen sem azt az arcát mutatta a gárda, ami megnyugtatónak lehetett volna nevezhető. Különösen a Bayern elleni csörték során volt fájdalmas látni a különbséget a szétesett (vagy, némi jóindulattal: újraszerveződő) Real Madrid, illetve Európa élvonala között… A Madrid a második körből 10 pontot szerezve jutott a negyeddöntőbe, természetesen a bajorok mögött, így tudható volt, elkerülhetetlen, hogy erős riválissal kell szembenézzen a csapat. A sorsolás pedig nem kedvezett: talán a legnehezebb ellenfelet sodorta elénk a lehetségesek közül, a Manchester United személyében.

delbAggódhattunk rendesen, hiszen Ferguson fiai finoman mondva is nagy falatnak számítottak, a hazai 0-0 után (ahol egyébként szinte végig alárendelt szerepet játszott a Real) pedig alig akadt ember fia, aki ne jövendölt volna biztos kiesést. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, ami az Álmok Színházát a Rémálmok Színházává változtatta 2000. április 19.-én este! Az a tudat, hogy a Real tökéletesen outsiderként érkezik, alaposan rányomta a bélyegét a Vörös Ördögök teljesítményére. A Van Der Gouw, G. Neville, Stam, Berg, Irwin, Beckham, Keane, Scholes, Giggs, Yorke, Cole kezdővel felálló hazaiak álmosan kezdték a találkozót, de igazán csak akkor kezdhettek aggódni, mikor Roy Keane Ivan Helguera beadását nagy ügybuzgalmában a saját kapujába juttatta. (A miheztartás végett a Real a Casillas, Salgado, Karanka, Campo, Carlos, McManaman, Redondo, Helguera, Sávio, Raúl, Morientes sorral kezdett.) A kissé váratlan vezetés pedig láthatóan olyan energiákat szabadított fel a Real játékosaiban, melyek nem csak erre a meccsre, de az egész idényre kihatással lettek!

redondoAz MU nyomogatott, de mégis, Salgado beadása után a 42. percben Stamnak kellett óriásit mentenie Morientes elől – a biztos védekezés mellett volt erő a támadásokra is. Ha pedig Rémálmok Színházát emlegettem, a második félidő első percei a kiérdemelték e jelzőt – előbb Macca passzából Raúl volt eredményes, majd következett az 52. minutum, mely valószínűleg örök időkre bevésődött minden Real (vagy MU, már ha van egy kis ízlése) szurkoló fejébe – a híres Redondo passz után jött Raúl újabb találata! A manchesteriek becsületére legyen mondva, 0-3 után őrült iramot diktálva dolgozták ki a helyzeteket, és előbb Beckham (65. perc), majd Scholes találatával (87 perc, büntető) az utolsó percig nyílttá tették a párharcot. Solskjaer egyébként különösen életveszélyes volt a hajrában, Iker alig, hogy megkapta a Real kapuját véglegesen, már olyan kihívások elé nézett, ami nála jóval tapasztaltabbaknak is feladta volna a leckét. (De ne feledjük, Iker az Iker. Pont.) Hogy mekkora volt a megdöbbenés egész Európában, nem kell ecsetelnem, de a különböző szakértők véleményei („…az MU önmagát ejtette ki… „…túlságosan nyeregben érezték magukat…”, et cetera…) a Real malmára hajtották a vizet – a nagy győzelem ellenére megmaradhattak outsiderként, vagy, ha így jobban tetszik: végre túlzott súly nélkül, felszabadultan játszhattak!

2000Márpedig erre nagyon nagy szükség volt, hisz a Döntőbe jutáshoz azon a Bayern Münchenen vezetett át az út, amely a második csoportkörben oda-vissza alapos leckét adott a Realnak a modern futballból! Volt is nem kis izgalom, különösen, hogy az addig leginkább megbízhatóan teljesítő Real-csatár (Morientes) váratlanul megsérült – Del Bosquénak nem maradt más választása, visszahívta a csapattól elküldött Anelkát. (Mint ismeretes, a francia nem találta a helyét Madridban, majd a rengeteg konfliktus abban éleződött ki, hogy bejelentette, három napig nem hajlandó edzésre járni, így hívva fel a figyelmet az őt – szerinte – érintő igazságtalanságokra. A Jó Vicente, ahogy korábban említettem, azonnal elcsapta a renitens gallt…) És milyen jól tette! Nicolas, bár saját bevallása szerint sem volt megbékélve a helyzettel, oda-vissza betalált a Bayernnek, ezzel pedig hatalmas segítséget nyújtott a Real számára. Persze nem egymaga terítette le a nagyvadat – a Blancók a Bernabéuban hatalmas elánnal vetették magukat a meccsbe, és előbb egy tökéletes kiugratás után a francia lőtte meg a maga gólját, majd egy (madridi szempontból szerencsés) Jeremies öngóllal lett teljes a kép, és persze a 2-0. (Jens nagyon igyekezett Raúl elől tisztázni, hiszen Salgado szinte kihagyhatatlan helyzetbe hozta a spanyolt.) A Casillas, Salgado, Carlos, Redondo, Raul, McManaman, Morientes, Campo, Helguera, Karanka, Anelka kezdővel kiálló Real játéka összehasonlíthatatlanul feljavult a csoportmeccsekhez képest, és ebben elvitathatatlan érdemei vannak mind Redondónak (őt később a BL legjobb játékosának választották meg), mind a védelemnek. Ikerről csak szuperlatívuszokban illik beszélni, de az előtte takarító Roberto Carlos, Ivan Campo, Helguera, Salgado négyes is őrületes munkát végzett, Elber azon kevés meccseinek egyikét élte át, mikor a labdát szinte átvenni sem érkezett…

amalka2Persze nem is a bajorokról lenne szó, ha a visszavágó nem tartogatott volna őrült izgalmakat! Hitzfeld legényei a tőlük megszokott lendülettel estek neki a jobbára csak védekező Realnak, Helguérának már a második percben a vonalon állva kellett kifejelnie Jancker fejesét! Jegyezzük fel, Iker azóta sem tanult meg kimozdulni az ilyen beadásokra… És ez még semmi! Ha a Bayernről bárkinek a mostani labdatoszogatós játék jutna eszébe, az gyorsan verje ki a fejéből – ez a meccs bőven arról szólt, amit a németek a legjobban tudnak: rakkolásról, küzdőszellemről, harcról, az utolsó utáni percig! Valószínűleg nem csak bennem állt meg az ütő, mikor a legkopaszabb Carsten félfordulatból a kapuba zúdította az első német-gólt, vagy mikor Elber megszerezte a másodikat – szerencsére Poll les miatt érvénytelenítette, különben meleg lett volna a pite, hisz ekkor még a 26. percben jártunk. Ha pedig kibekkeltük a meccs eddigi nehéz perceit, mi következtünk – jött Anelka káprázatos fejese, amivel elértük, hogy tele lett a bőrnadrág! A Bayern látványosan idegeskedni kezdett, s bár a nyomást még így is tudták fokozni, a döntő pillanatokban rendre hiba csúszott az utolsó mozdulatokba. (Kivéve Elber góljánál…) Volt ott minden, amitől a szívünk a gyomrunkba, a vacsoránk meg elég változatos helyekre került – Macca testtel védett egy lövést, majd gyermekkorunk antihőse, a Bayern szimbólum Effenberg hagyta ki a kihagyhatatlant… Szóval tanuljuk meg a Tételt: a BL győzelemhez bizony igenis kell egy nagy adag szerencse is – tessék csak megnézni ezt az összefoglalót!

formationÍgy jutottunk a Bajnokok Ligája párizsi fináléjába, ahol a BL-történelem első házi döntője valósult meg – nem összekeverendő, a BEK-ben már volt ilyenre példa. Ellenfelünk a Valencia volt, kik előbb a Laziót (Nestástul, Thuramostul… nem kis fegyvertény!), majd a Barcát fektették két vállra, ráadásnak igen-igen szemrevaló, támadó játékkal! Szerencsénkre, a fináléra ebből a játékból alig valamit tudtak megvalósítani… A Del Bosque által kitalált hadrend az idény végére különösen a Real védekezését reformálta meg: Hierro folyamatos sérülései és Sanchís, valamint César formahanyatlása miatt olyan játékosokhoz nyúlt, kiknek már kifelé állt a szekerük a Realból. A középső védelem a Karanka-Ivan Campo kettőssel stabilabbá vált, különösen Helguera beépítésével együtt. Ivan amolyan Jolly Jokerré vált del Bosque taktikájában, hisz amellett, hogy alapesetben (különösen folyamatos nyomás esetén…) söprögetőként szerepelt a két védő mögött; amikor a Real lendületből vezetett támadásokat, rendszeresen fellépett a középpályáig, ütköző szerepkörbe. Az így hatékonyabbá tett védelem nagy segítséget nyújtott Redondónak, aki szemmel láthatóan felszabadult a folyamatos védekező terhek alól, és jóval nagyobb elánnal támogathatta az attackokat. Raúl, hasonlatosan a két évvel korábbi döntőhöz, itt is amolyan visszavont éket játszott, kapocsként működött az argentin és a csatárok között, valamint ahogy tehette, a bal szélen segített Carlosnak teret nyerni. Ami különösen szembeötlő volt a meccs folyamán, az Mendieta csapnivaló alakítása (mintha ütötték volna egymást Gerarddal), valamint hogy Kily Gonzalez mennyire nem találta a helyét a Real fegyelmezett védelme között. Az első bő fél óra hatalmas tusakodást hozott, majd Morientes fejesével megszereztük a vezetést – a denevérek védelme nem állt épp a helyzet magaslatán, Salgado pedig úgy varázsolta a Mór fejére a labdát, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Fordulás után támadásban maradt a Real, és előbb Macca talált be szép mozdulattal, majd az egyre inkább elkeseredetten próbálkozó Valenciát egy szöglet után Raúl úgy kontrázta meg, hogy a saját térfelének közepén kapta a labdát – volt ideje átgondolni, mit akar kezdeni a helyzettel… 3-0, totális kiütés, a Real egy szezonon belül járta meg a Poklot, csak hogy a végére a Mennybe jusson!

a-klasszikus-kepfinal2000(Folytatása következik…)

Forrásmunka:
Dénes Tamás – Real Madrid (Aréna 2000, Budapest, 2002)
Marca.com
Realmadrid.com
UEFA.com