BL legendárium 2001/2002

real-madrid-cimer-feketeKissé furcsálkodva olvastam azokat a kommenteket a Bayern München kiverése okán, melyekben többen megemlítették, hogy lám, végre ezt is megélik: Bajnokok Ligája döntőzni látják a Real Madridot. Gyors fejszámolás után leesett a tantusz, a magamfajták már az idősebb generáció (Sic!) tagjai, így nem csoda, ha a nagy többség a korai búcsúkon, a régi időkön, na meg a Decima körüli vágyakozáson nőttek fel. A Real Madrid bő egy évtized után játszhat újra döntőt, ennek örömére következzék a BL-hét első felvonása, kis gyorstalpaló BL legendárium, töriposzt és személyes meglátások az általam megélt harmadik fináléról, na meg az egész BL idényről!

A Galaktikus érát hosszú-hosszú posztban énekeltem meg annak minden fény-, és árnyoldalával együtt még a Korona ős-otthonában, így a túlzott helyzetelemzést ezúttal nem engedném bő lére. A lényeg: Korunk Bernabéuja, Florentino Perez, miután egy meglehetősen mocskos kampány után elnyerte az elnöki bársonyszéket, azt az ideát igyekezett megvalósítani, amit a nagy előd támasztott elé. Ami Bernabéunak Di Stefano volt, az Pereznek Raúl. Ami Bernabéunak Kopa volt, az Pereznek Figo – a sort pedig épp történetünk idényében lehetett bővíteni: ami Bernabéunak Puskás volt, az Pereznek Zidane… Persze ezzel végtelenül leegyszerűsítjük a helyzetet, hisz volt ebben az egészben egy nagy adag, jó érzékkel megválasztott marketing machina is! A felgyűlt tartozásokat Perez a híres (és kétes) edzőközpont üzlettel tüntette el, majd néhány jó szponzori szerződéssel, valamint a haknitúrákkal, a mezeladásokkal (etc…) a Realt az egyik legjobban működő (és termelő…) sportegyesületté emelte. Viszont ezzel együtt, volt ebben a nagy egészben egy jókora adag idiotizmus is: a Zidanes y Pavones elmélet, a gigászok + hazai neveltek felfogás arccal a betonban végezte. De nem 2002-ben!

titutransferEz még bőven azon időszak volt, mikor arcunkon hol idilli, hol sátáni mosollyal, élvezkedve néztük, ahogy a pályán egyszerre hajtja az ellent Roberto Carlos, Figo, Zidane, Raúl, vagy épp Morientes – és akkor még nem említettünk olyan nagyságokat, mint Guti, Solari vagy Makelele, akik ugyan nem csillogtak úgy, mint a Galaktikus ékkövek, de nagyszerűségük elvitathatatlan (…sőt)! Nem kell túlzott gyermeki lelkület hozzá, hogy örök szerelem köttessen; márpedig amit ez a Habfehér alakulat tudott a pályán, az maga volt az ámulat – már, amikor jó napja volt legalább a csapat felének. A védekezés azonban, mint olyan, a Real számára divatjamúlt fogalomnak tűnt, és a „Rúgjunk többet, mint amennyit kapunk!”- elvet követve a nagy többség azzal volt elfoglalva, hogy a hálóba juttassa a bogyót, ezzel okozva számunkra felejthetetlen, a mindenkori edzőnek (na meg Ikernek) bosszantó perceket. Különösen zavaró mindez utólag, hiszen bár Del Bosque már ekkoriban látta, a védelem megközelítőleg nem számít nem hogy a világ szűkebb elitjébe, de még az igen-igen bőbe sem, Perez tartotta magát az egy év, egy nagy dobás elvhez. Hierronak és Karankának ekkoriban a tapasztalata ugyan aranyat ért, de versenyt futnia már egyiküknek sem volt érdemes, Salgado helyett sem érkezett más, pedig a Bölcs komplett listát adott át a lehetséges opciókról az Elnöknek, rajta Campbell, Nesta, Pablo, vagy épp Contra nevével. Maradt tehát az orr nehéz gárda, a megszokottnak tűnő problémákkal.

A BL idényt a Real a legfrissebb sztár nélkül kezdte meg (Zizu eltiltással érkezett a Juvéból, és ugye senki nem lepődik meg, hogy egy játékos lefejelése miatt kapta…?), és jobban is kezdett nélküle, mint ahogy teljesített a bajnokságban – vele. Előbb az AS Romát pakoltuk meg idegenben (1-2, Figo és Guti góljaival), majd a Lokomotiv Moszkva szerelvényét siklattuk ki a Bernabéu szent gyepén (4-0, Munitis, Figo, Carlos, Sávio), végül a csoportkör fél távjánál a régi ismerős Anderlechtet csaptuk meg 4-1 arányban, Raúl duplájával, valamint Celades és Solari góljaival. Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve – noha a bajnoki eredmények miatt ekkor már elég sokan kongatták a vészharangot. Nem is hiába, hisz miközben az európai porondon szárnyalt az egylet, addig otthon az első 6 mérkőzéséből mindössze egyet tudott megnyerni, ráadásul a korábbi Sanz-ember Roberto Carlos is bele-belekötött Perezbe. (A rossz nyelvek már azt pusmogták, hamarosan el is igazol az Interbe, lehetőleg már a télen – de a pletyka csak pletyka maradt.) Még nagyobb problémának tűnt már ekkor, hogy a Real sztárjai a meccsek javán elvesztek a szépségben: többre tartottak még egy utolsó utáni cselt, mint egy biztos gólhelyzetet, többre becsültek egy parádés mozdulatot, mint egy egyszerű átadást – és ugyan a művészet szép dolog, önmagunk szórakoztatása meg egy másik, de megvan mindennek a maga helye és az ideje.

figoEz az idény ráadásul a Real Centenáriumi évének számított, ezt ne felejtsük el, s mint ilyen, még nagyobb elvárásokkal járt. Ugyan nehéz lenne azt mondani, hogy a problémák ellenére ne adott volna bele mindent a csapat minden fronton, mégis, a legrangosabb kupának ők is a Bajnokok Ligáját tartották, még ha némi megtorpanás is volt tapasztalható a visszavágók során. Az Anderlecht nem jelentett nehézséget ezúttal sem (0-2, Raúl és Macca találataival), ám a Roma elleni hazai döntetlen épp azért volt kínos (1-1), mivel számtalan gólszerzési lehetőség maradt kihasználatlanul, a látvány pedig ezúttal is fontosabb volt az eredménynél – Figo csak a 75. percben egyenlítette ki a Roma Totti góljával szerzett előnyét. Ugyanakkor azt is áruljuk el, az akkori Farkasok a kapitányukkal, Cafúval, Batistutával, Samuellel és Emersonnal nem számítottak éppenséggel könnyű ellenfélnek… A moszkvai hidegben az addigra már továbbjutott Real kvázi a B csapattal lépett pályára (Zidane, Figo és Hierro pl. el sem utazott a gárdával…), és ki is kapott 2-0 arányban. Azt viszont már kevesebben tudják (vagy kevesebben emlékeznek rá), hogy a hazafelé induló Real labdarúgói hajszál híján túl hamar lettek történelemmé: az őket szállító 737-es motorjából kicsivel indulás után lángok törtek, így a Moszkvába visszatérő pilótának kényszerleszállást kellett végrehajtania! Morientes az eset után egy interjúban zaklatottan állapította meg, élete végéig kísérni fogja ennek az útnak az emléke, és örökké emlékeztetnie kell magát, ugyanolyan halandó Ő is, mint bárki más – noha egy Real-sztár hajlamos az ilyesmiről megfeledkezni. Butaság lenne összekötni a kettőt, de tény, hogy ez után mintha kissé helyrezökkent volna a Real – beindult a szekér a bajnokságban, Zidane egyre inkább beilleszkedni látszott, Perez pedig boldogan dörzsölgethette a tenyerét – minden a tervei szerint folyt!

R Madrid v DeportivoA BL-ben legalábbis minden rendben ment: a Real totális dominanciát hirdetett a csoportjában, és amellett, hogy látványos, szórakoztató játékot mutatott, maximálisan eredményesen is tette ezt! A Sparta Praha hatot kapott (idegenben 3-2, otthon 3-1), a Porto hármat (1-0 otthon, 2-1 idegenben), míg a Panathinaikosz ötöt szedett be, igaz, a hazai 3-0 után az utolsó fordulóban épp a görögök ellen vesztett pontot először a Real (2-2). Ugyanakkor a 16 pontos csoportelsőség, a 14 rúgott gól önmagáért beszél! Ugyanakkor nem lehet elmenni a tény mellett, hogy az idény végére kifulladni látszott a gárda. Előbb a Spanyol Kupa döntőjét (1-2) veszítettük el, melyet ráadásul a szövetség gesztusa alapján napra pontosan a Real alapításának századik évfordulóján (2002. március 6.) hazai pályán, az Estadio Santiago Bernabéuban rendeztek. Nem volt minden iróniától mentes, ahogy a Tristan és Sergio González góljaival győzedelmeskedő Depor szurkolói, a díjátadó ceremónia közepén dalban kívántak boldog születésnapot a Real Madridnak… Később pedig a Valenciával vívott nagy versenyfutásban maradt alul a Real: a sorsdöntő utolsó fordulókban (Osasuna, Tenerife, Sociedad, Mallorca, Depor) a Real mindössze 1 mérkőzést tudott nyerni, majd végül be kellett érje a bronzéremmel, mivel még a Depor is előzött a végére… (Hát nem bámulatosan ismétli a sors önmagát?) Utólag persze mindenki próbálta magyarázni a bizonyítványt, de talán del Bosque fogalmazta meg legjobban a lényeget: a több frontos terhelést a Real kerete egész egyszerűen nem bírta el. Szemben a Valencia 49 idénybeli meccsével, a Real 66 találkozón vett részt, és amennyiben valamilyen sérülés nem hátráltatott valakit, a Casillas, Roberto Carlos, Hierro, Helguera, Salgado, Solari, Zidane, Makelele, Figo, Raúl, Morientes tizenegy kőbe volt vésve. No, persze nem véletlenül, hisz az alternatívák már egészen más minőséget képviseltek…

1445128_w2Ugyanakkor, ahogy korábban már írtam, a Bajnokok Ligája különös fontossággal bírt a játékosok számára – különösen pl. Zizunak, aki addig csak vesztes finálén szerepelt, többek közt épp a Real ellen! Azonban a negyeddöntőben az a Bayern München lett az ellenfél, akik nemes bosszút álltak a 2000. évi elődöntőért – oda-vissza verték a Realt, ugyanabban a körben, csak egy évvel később. (Ha a hagyományos sormintákban gondolkodunk, egyértelmű a végkimenetel…) A müncheni odavágó előtt már bőven volt feszültség, az üzengetés a két tábor sztárjai között betöltötték a sportlapokat, a nyilatkozatháború pedig két, meglehetősen kemény ütközetben csúcsosodott ki. A Real szerzett vezetést (Geremi sem előtte, sem utána nem szerzett ennyire fontos gólt, mint ekkor a 11. percben), de vétkesen könnyelműen játszott a vezetés tudatában. Effenberg (tudjátok, az antihős…) a 72. percben még kihagyott egy büntetőt, de a germán gépezet addig rakkolt, míg be nem szuszakolt nem is egy, de két gólt is! Előbb maga Effe, majd Pizzaro talált be Cesar kapujába. Apropó, Cesar! Talán nem mindenki előtt ismeretes, hogy az idény záró szakaszában maga del Bosque is meghúzta azt, hogy leültesse későbbi kapitányunkat a padra. Tény, hogy Iker Vicente találmánya, ő vállalta azt a hatalmas rizikót, hogy kinevezése után a sokat bírált Bizarri-Illgner elé emelje a kölyökkorból éppen kinövő legényt, és rá bízza az egyik legnehezebb posztot egy focicsapatban. Iker nem volt balhés, de tény, hogy az idény közepétől messze nem volt olyan magabiztos, mint az előző években, sőt, több esetben hibát hibára halmozott, ami pontvesztésekben fejeződött ki a Real számára, így végül is érthető, és védhető volt az edző döntése, hogy a jóval tapasztaltabb Cesar került be – mint később kiderült, csak ideiglenesen- a helyére. A csereként pályára lépő Hasan Salihamidžić a meccset követő interjújában úgy fogalmazott, bár jól kezdett a Real, de amint magasabb sebességbe kapcsolt a Bayern, teli lettek a spanyol nadrágok – Roberto Carlos pedig, mikor erről kérdezték, csak visszakérdezett: „Ki az a Salihamidžić? Sose hallottam róla…” A visszavágó, ha ez lehetséges, még könyörtelenebb iramot (és belépőket) hozott, mint az első meccs, ágyúlábú brazilunk pedig ekkor már biztos megjegyezte a nevét a nyilatkozónak, hisz majd’ az egész meccsen egymással voltak elfoglalva: hol veszekedtek, hol dulakodtak, hol meg szimplán a csontzene vette át a szerepet. Ugyanakkor a focit (ahogy az egyébként lenni szokott, ühüm…) a spanyolok játszották, s előbb Helguera, majd Guti találatával tovább is jutottak. Megvallom, Helguera góljánál könnyeztem, mint egy öt éves, és ez volt az első alkalom, hogy köszönőlevelet írtam bárkinek – hiába, egy Real-Bayern párharc mindenfélét ki tud hozni az emberből. (Helguera, illetve valaki Ivan nevében kedves levelet, és egy névre szóló aláírt fotót küldött válaszban e-mailben)

helgueraaa
Az elődöntő egy igazi Klasszikus összecsapást ígért, a szó szoros értelmében! A Barca egész éves teljesítményét a ligában leginkább az arcpirító jelzővel lehetne érzékeltetni, ám a BL egész más tészta volt, itt sokkal inkább kijött a lépés a katalánoknak. Nagy volt tehát a várakozás mindkét részről, és aki a Realt mindmáig a Fehér Balett közhelyével azonosítja, javaslom megnézni a Camp Nouban lejátszott mérkőzést. A Fehér Romboló és Felszabadító, majd Kontrázó Balett egész meccsen a jelzők értelmében szerepelt, a Barcát pedig utolérte az a balszerencse, ami az egész idényüket jellemezte. Egyik csapat sem játszott szótári értelemben véve jól, a Real főleg a védekezéssel volt elfoglalva, a katalánok pedig azzal, hogy minden lehetséges szögből körbelőjék a kapunkat. És, ahogy az már lenni szokott, jött a kontra… Előbb Zidane, majd McManaman léphetett ki, hogy aztán mindketten higgadtan, és elegánsan pöttyintsék át Bonano feje fölött a labdát – elcsendesítve közel százezer reménykedő katalánt. Otthon aztán egy szűkebb 1-1 (Raúl találatára csak egy Helguera öngóllal tudtak felelni a vendégek) is elég volt a döntőbe jutáshoz, s noha talán ez volt a moszkvai mellett a legrosszabb mérkőzésünk a Bajnokok Ligájában, összességében maximálisan megérdemelten jutott Glasgowba a csapat.

vsbarc
tax2002A Döntő több szempontból is különleges volt a Real Madrid számára. Egyrészt történelmi jelentőséggel bírt: 1960-ban, a BEK történetének egyik legjobb meccsén a habfehérek itt verték az Eintracht Frankfurtot 7-3 arányban, Öcsi bácsi 4, valamint Di Stefano 3 találatával. Másrészt ekkor már tény volt, a centenáriumi évben ez volt az utolsó lehetőség, hogy a Real szerezzen egy trófeát, és ne kelljen szégyen-szemre diadal nélkül ünnepelnie. Az ellenfél kisebb meglepetésre a Bayer Leverkusen lett, akik hatalmas küzdelemben, idegenben szerzett gólokkal jutottak túl a Manchester Uniteden. A közvélemény sima Real győzelmet várt, noha a Ballackkal, Schneiderrel, Placentével, illetve Lucióval súlyosbított gyógyszerészek aligha voltak könnyű ellenfélnek nevezhetők! Bosque a megszokott alapcsapatát küldte pályára, és jól is kezdtek a fiúk! Valószínűleg örök rejtély marad, hogy Butt vajon csak az elejtett papírzsepijét akarta-e felvenni épp, vagy komolyan gondolta, hogy kézzel eléri a Roberto Carlos hosszú bedobásával megiramodó Raúl lövését. Vagy így, vagy úgy, a lényegen nem változtatott, és 9 perc után már megvolt az előny! Azonban amúgy Realosan, amint a vezetés megvolt, elkezdtek a sztárok a közönségnek játszani – szerencsétlenségükre csak néhány percig polírozhatták a bogyót, mikor is Schneider szögletét Lucio fejelte a hálónkba. Volt nagy döbbenet, a németek (a vér nem válik vízzé, csak mert nem bajor) a rájuk jellemző harciassággal léptek fel, a Blancok pedig elővették óvatosabb énjüket. Egészen a 45. minutumig, amikor… hát, hogy is mondjam. Ha valaha lenne egy fiam, akinek szeretném megmutatni a legszebb (…ámulatosabb, káprázatosabb, kívánt rész aláhúzandó) momentumot a focitörténetben, jelen állás szerint Zidane kapáslövését venném elő. Miután Roberto Carlos (megint Ő!) középre kanalazott egy labdát, a francia mágus a tizenhatos vonaláról ballal valami olyan elementáris lövést eresztett el, hogy mai napig tátva marad a szám, ha megpillantom!

HLEYzp9tumblr_mk8rfaELUx1s1wvc8o1_500A Real a második félidőben, hozzá mérten talán illetlenül, de ott csalta a játékot, ahol csak tudta – ekkor látszott igazán, mennyire kifacsartak is a játékosok! Zidane nem csak gólja miatt vált a döntő (egyik) hősévé, hanem amiatt is, amit mezőnyben mutatott: több esetben ő zárt vissza egy-egy társ helyére, szereléseivel, labdatartásával, a csapat mozgatásával messze kiemelkedett társai közül. És hogy ki volt a másik? Naná, hogy Iker Casillas! Cezar a 68. percben megsérült, a helyette érkező ’tartalék kapus’ pedig a meccs hajrájában három olyan védést is bemutatott, hogy a szívinfarktus kerülgetett minden madridi szimpatizánst. Legenda született, e mellett pedig Endo (no meg sokan mások) örök szerelembe esett!

2001-02
No, valahogy így. A Real nyert, ám ekkor még egyikünk sem sejthette, milyen viszontagságos évek várnak a Real Madridra. Dicstelen nyolcad döntők, zsinórban három elbukott elődöntő – míg most itt az esély, a Decima karnyújtásnyira van! Már csak meg kell ragadni a lehetőséget!

Forrásmunka:
Dénes Tamás – Real Madrid (Aréna 2000, Budapest, 2002)
Marca.com
Realmadrid.com
UEFA.com