Vér és arany

2000. július 2. Ez a dátum ugrott be, miközben teli torokból üvöltve rohangásztam körbe-körbe Sergio góljánál. Anno a kissé lesajnált Olasz válogatott, ha kellett, iszonyatosat bekkelve, ha kellett, óriási mákkal, köpve, rúgva, harapva bejutott az Európa bajnokság fináléjába, túlverekedve magukat pl. a házigazda Hollandián, és Delvecchio góljával egészen a 94. percig győztesnek érezték magukat. Aztán jött Wiltord, és onnantól tudni lehetett, itt a gallokat már senki nem állíthatja meg. Így volt ez a Bajnokok Ligája fináléjában is, az erejükkel végleg elkészült Matracosok az utolsó pillanatban kapták az óriási pofont – Ramos pedig a mennybe ment!

kings

krysal

Ahogy minden idők legjobb Európa-bajnokságán, úgy tegnap is volt bennem egy adag őszinte sajnálat a hatalmas boldogság mellett. Tudom, jókora divat tuskózni, parasztozni, bunkózni, de az Atletico Madrid megérdemel minden tiszteletet azért, amit véghezvittek. Éveken át a lesajnált kistestvér volt, mígnem Simeone vezetésével érett csapattá váltak, és igen, ha kell, képesek a foci mocskosabb oldalát is játszani – ha arra van szükség. (Ha meg arra, akkor képesek a Barcát a saját pályájukon betolni a kapu elé.) Az, amit és ahogyan játszanak, a szememben nem jelent mást, mint a hajlandóságot arra, hogy önmagukat feláldozzák egy nagyobb cél érdekében, a mezért, a címerért, a szurkolókét küzdve megteremtik azt a földre szállt Poklot, amibe majdnem beletört a bicskánk nekünk is. Mocskolhatjuk Costát, de kockáztatta a VB szereplését, a szezon során pedig olyat küzdött, mint kevesen, ezért, mikor néztem az arcát a padon, csak a legmélyebb sajnálatot tudtam érezni. Mocskolhatjuk Simeonét, aki friss edzőként olyan csapatot formált, hogy (már akinek van egy kis agya hozzá) csak elégedetten csettinthetünk, és aki végig az idény során együtt lüktetett a csapatával. És.. Sorolhatnám. Azoknak pedig, akik mocskolódva nyilvánulnak meg, halkan jegyezném meg: ha kellett, a döntő hőse, Ramos, vagy Marcika, vagy a BL menetelés másik emblematikus figurája Alonso is megtett legalább ilyen piszkos dolgokat. Természetesen az eszményképekbe mindez nem illik bele, de a futball valódi arcához, ahol legalább annyi a csontzene, a vér és a könny, mint a balett és a mágia, már sokkal közelebb van. És igen: helye van.

ikerA Döntő most (ahogy arra számítani lehetett) főleg az érzelmekről szólt. Düh. Harag. Dac. Akarat – és csak néhányat soroltam fel azokból, melyek sütöttek a játékosok tekintetéből, csapattól, címertől függetlenül. El Derbi madrileño volt ez a javából, a legjavából! Ugyanakkor a Real Madridnak önmagát, a Matracosokat – és persze a világ legjavát is le kellett győznie. Persze, ezzel együtt élünk (sajnos), akik szerint a támadó focinak csak akkor ér szorítani, ha azt nem a Real játssza, hiszen ellenük a bekkelés legitim, sőt, dicsőséges. Nem tisztem fröcsögni, de a Real azoknak is választ adott, akik saját ürességüket gyűlölettel töltik meg, és ezért megint csak igen-igen boldog vagyok. Boldog vagyok Ramos miatt, aki végre hivatalosan is felnőtt. Boldog vagyok DiMágia miatt, aki a Real-címerért vállalta az állandó küzdést, néha a padot, hogy aztán a Döntő legjobbja legyen. Boldog vagyok Alonso miatt, „aki egész pályafutása egyetlen sprintjét mutatta be Bale góljánál” – viszont cserébe a rengeteg munka után nem jutott Pavel Nedved sorsára. Boldog vagyok Iker miatt, aki hibájával hihetetlen hátrányba hozta csapatát, hogy aztán érte is küzdve adják meg a lehetőséget, hogy magasba emelhesse a trófeát! Boldog vagyok, a hétköznapi boldogságtól valami nagyon eltérő módon – és ezt a Real Madridnak köszönhetem, úgy, hogy minden egyes srácot ki lehetne most emelni, mert megérdemelné. A Real Madrid csapatként küzdött, együtt akarta jobban a trófeát – és ezt sosem felejtem el nekik.

“…bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk;
sors és idő gyengíthetett, de hős
szívünk együtt ver s kemény hite, hogy
küzd, keres, talál s nem hagyja magát.”

Alfred Tennyson

Neil Blender

Nagyon nagyon nem úgy alakult a szombat estém, mint ahogyan azt elterveztem. Az egész napos programom miatt végig napon voltam, fociztam, röplabdáztam, söröztem, vártam az estét. Viszont olyan migrénes fejfájás gyötört akkor, hogy kénytelen voltam hazamenni és a sok választható, vonzóbbnál vonzóbb meccsnézési alternatíva helyett egy kb 40cm képátmérőjű tévén, az asszonnyal osztozva sikerült megtekinteni a BL döntőt, 2 algopyrin és egy fejemre tekert vizes törülköző társaságában. Azt kell, hogy mondjam, hogy a kis képernyő és a limitált eszmecsere lehetősége sem vont le semmit abból, hogy 130 bpm-es szívverésem nullára esett vissza, amikor a kapitányunk minden bizonnyal élete egyik legnagyobb hibáját vétve vezetéshez juttatta az ellenfelet.

Kialakult az Atlético idei kedvenc eredménye, a sittesek vezettek egy góllal, a Real Madridban pedig nem volt meg az élesség ahhoz, hogy fordítsanak. Bármilyen furcsa is ahogy telt az idő a második félidőben, én fokozatosan lettem nyugodtabb. Egyszerűen nem tudtam elképzelni azt, hogy csapatunk végre eljut a döntőig és ott elhasaljon. Nem engedhettük ezt meg magunknak. Beáraztuk a Bundesligát, egy unalomig ismert, a csapatunknál gyengébb ellenfél ellen vívtunk, mikor győzzünk, ha nem akkor? És akkor Ancelotti ugyanazt eljátszotta, amit a második bajnokin 2-1-es hátránynál. Ott sokan úgy gondoltátok, hogy eltaktikázta a meccset Carlo, vissza lehet keresni a kommentjeim a blogon és a Laligalocán is, akkor is és most is úgy gondolom, hogy Zidanlotti párosnak ez egy tudatosan bevállalt kockázata volt, bár az tény, hogy nagyobbat vállalt a bajnokin mint most. Mire alapul ugyanis az Atlético játéka? A tökéletes dominanciára. Bármelyik csapatra rá tudják erőltetni az akaratukat, szívósságuk, szivük határtalan, az erőnlétük azonban nem az. Ancelotti ezt már a bajnokin is megérezte és most is, tulajdonképpen mind a kétszer bevált a döntése. Egy szétfutott, erejével elkészült védekező csapatra ráereszt két futógép középpályást, gyakorlatilag védekezés nélkül tartható a labda az ellenfél oldalán. Marcelo és Isco is nagyon jól szállt be a játékba, a végig varázslatos Di Maríával pedig megvolt az a plusz a középpályán, ami nekünk kellett.

getAz, hogy a katarktikus egyenlítés nem feltétlenül az ő koprodukciójuk eredménye nem változtat azon, hogy Diego Costa kezdetése mellett a fő edzői, meccseldöntő tényező ezek voltak. Az már teljesen érthető, hogy a matracosok csak szédelegtek a hosszabbításban, természetesen nem érdemelték meg a négy bekapott gólt, de azért egy pillanatig nem bánjuk, hogy végül nagyot égtek. Én abszolút pozitívan álltam Ancelottihoz amikor jött és az eredmények tükrében azt kell mondjam, hogy nagyon okosan építette fel a szezont az olasz. Minden nyertes csapatnak kell néha egy kis szerencse, ez velünk volt a legfontosabb kiírásban a BL-ben, nem is feltétlenül a döntőre gondolok, hanem leginkább a Dortmund elleni meccsekre. Csodálatos érzés, hogy annyi ígérgetés, annyi bizakodás után vééééééégre megvan. Igazából én még mindig nem nagyon akarom elhinni, az biztos, hogy meg fogom még párszor nézni a meccset, mert kíváncsi vagyok a nüanszokra, az arcokra, az ünneplésre. Ramosra nincsenek szavak, ki gondolta november-december környékén, hogy a szezon megmentője lesz. A magabiztos, sorsát némán tűrő Casillasról ki gondolta volna, hogy a betlije miatt majdnem kicsúszik a kezünkből a Bajnokok Ligája… Ezért csodálatos játék ez a foci…

Egyelőre dőljünk hátra egy kicsit, élvezzük a sikert, kacagjunk a fanyalgókon, tiszteletteljes arccal a középső ujjunkat mutatva. Mert a szőlő most miattunk savanyú egyeseknek, ami a legjobb dolog a világon.

Maverick

Az elmúlt héten egy nemzetközi konferencián vettem részt, mely a rakéták és műholdak hajtóműveiről szólt (Space Propulsion 2014). Ott volt mindenki, aki számít: NASA, DLR, ESA, JAXA, oroszok, SpaceX. Hihetetlenül nagy élmény volt eljutni ide, és rengeteg érdekes dolgot hallottam, de valahol vegyes érzések fogtak el a négy nap végére. Mindennél több szó esett ugyanis gazdasági növekedésről, piaci részesedésről, eladott hajtóművek számáról, vásárlói igényekhez igazított műholdakról, tudományos helyett politikai alapon hozott technikai döntésekről. Mindez érthető, a szolgáltatóknak életben kell maradnia, de valahol mégis összeszorította a gyermekkori rajongással még mindig csordultig telt szívemet… Az űrkutatás talán az emberiség legromantikusabb vállalkozása, a végtelenségről, az ismeretlenbe vágyásról, az emberi tudás határtalanságának feszegetéséről szólt. Mára ez a terület is elveszítette ártatlanságát, ez is csak egy piac lett, a hőskor véget ért… ahogy a sportban már rég.

Éppen emiatt határtalan boldogsággal tölt el az, amit ebben a szezonban láthattunk. Csak meghatottsággal tudok visszaemlékezni megannyi pillanatra. Abban a világban, ami csak a csilliárdokról, címlapokról, botrányokról és kattintásokat generáló nevekről szól, ebben az esztendőben a sors nosztalgia műsort adott, és igazi, valódi hősöket láthattunk. Ez volt talán a legromantikusabb szezon, amihez valaha szerencsém volt. Éveken át sulykolták minden sport iránt érdeklődőbe a Pep vs. Mou csatát, holott eközben del Bosque szépen csendben vitrinbe tett mindent, amit edző csak tehet, idén pedig az említett neveket övező hypehoz képest Ancelotti fű alatt elnyerte harmadik BL trófeáját. Tette mindezt csendben… nem idegeskedve, nem másokat hibáztatva, nem a sajtónak élve, nem a kamerák kereszttüzében forgolódva. Nyugodtan, profin, méltóságteljesen, őszintén, ahogy azt kell.

carlo-zizu
Megkövetem őt, mert nem örültem kinevezésének, nem tartottam sokra, engem is elvakított a média hamis, kreált sztorikra utazó világa, és átsiklottam a valós értékek felett… Nem lehet nem észrevenni azt a nyugalmat, amit ő hozott.

Egy olyan szezon volt ez, amiben az Atletico szinte a semmiből előtörve, az elit mércéjével mérve átlagos játékosokkal meg tudta nyerni a ligát, és egészen a döntőig juthatott a BL-ben. Lehet őket utálni, lehet szidni a kemény belépőket, megvetni Costát, ekézni Simeonét. Ha azonban hátralépünk egyet, akkor nem lehet nem elismerni azt, amit véghezvittek. Aki játszott már életében igazi kiscsapatban, küzdött nálánál sokkal erősebbek ellen, élt át mámoros győzelmeket úgy, hogy a végén összeesett a fáradtságtól a hátán az azt feltörő háló hegeit viselve, az nem állhatja meg, hogy akár csak a félhomályban, ahol senki sem látja, de mégiscsak elismerően biccentsen egyet az Atletico hősei irányába. Szerintem nincs ember, aki ne szeretne átélni egy olyan különleges évet, amilyen az övék volt. (Éppen emiatt, bevallom, sajnálom őket, hogy 2-1-nél nem ért véget a meccs, és az évkönyvekből majd ez a 4-1 köszön vissza, retinájukba pedig bele kellett égnie az egész este romantikáját bántóan disszonáns módon megzavaró balotellizésnek…)

Hősöket azonban nem csak az ellenfél soraiban vagy a kispadon találunk. Voltak idén szép számban nálunk is, noha nem azok, akiktől vártuk volna azt szeptemberben. Nem csak az Atletico bizonyította, hogy ugyan az erőforrások alapjaiban határozzák már meg a világ labdarúgását, azért a sport még mindig a szívről szól. Ez a szezon nem a két lábon járó márkák dicsőségét zengte, nem az egyszemélyes csillagokról, a vérprofi intergalaktikus klasszisokról szólt: nem Neymarról és Messiről, hanem Kokéról és Godinról, nem Pepről és Mouról, hanem Simeonéról és Ancelottiról és végül nem Céről és Baleről – hiába csorgott le a labda a megfelelő irányba a végén –, hanem Ramosról vagy éppen Xabi Alonsóról.

Tegnap bebizonyosodott, hogy egy téren még mindig nem lépett előre a csapat: masszív, beálló védelem ellen teljes a tanácstalanság. A BBC annyit ért a fal ellen, mint Dzsingisz Kán megállíthatatlan mongol hordája Sztálingrád ostrománál. De amikor nekik nem ment, amikor az ő képességeik nem voltak a legmegfelelőbbek az aktuális ellenféllel szemben, akkor jött Ramos, és bólintott. Ismét. Az a Ramos, aki már régen lenyilatkozta, egyszer a Madrid kapitánya akar lenni, és minden mozdulatán látszott ebben a hónapban, hogy akkor azok bizony nem a szokásos üresen csengő szólamok voltak. Akkor jött Di Maria, aki bár szinte megállás nélkül a kezdőbe kerülésért küzdött egész évben mindenféle posztokon, soha nem vesztette hitét és lelkesedését. Akkor jött Carvajal, akinek minden Madrid mezben töltött perc érezhetően megtiszteltetés, és olyan teljesítményt tett le az asztalra, ami egy 30 éves, 5. BL-döntőjét játszó veterántól is megsüvegelendő lenne. Akkor jött Konci, és néhány percre még Robi Carlost sem hiányoltam. Akkor jött Varane, és több havi kihagyás után tökéletesen pótolta az ebben a szezonban páratlan Pepét. Akkor jött a nem ok nélkül mellőzött Marcelo és Isco, és idei legjobbjukat mutatták. Akkor beállt fél év után Khedira, és a saját szerepét hibátlanul ellátta, még ha ezt alig hajlandó bárki is elismerni. Akkor jött egy zeniten túl lévő Xabi Alonso, és világklasszis módon vezérelte a csapatot egy verhetetlennek hitt Bayern ellen az elődöntőben, hogy aztán még a lelátón is megmutassa a döntő estéjén, hogy mitől is szép ez a játék, miért is érdemes sportolni… Abban a 10 másodperces öltönyös sprintben minden benne volt, ahogy Ramos gólörömeiben vagy Dani saját hibáját követő gyönyörű becsúszása utáni bosszankodásában is.

ramos640Egy fantasztikus szezonon vagyunk túl! Voltak nagy sikerek, fájó arculcsapások, keserű pillanatok és mámoros momentumok. A tegnapi 120 percben gyakorlatilag kicsiben benne volt minden, ami lezajlott a hosszú hónapok alatt, de a vége egy szeptemberben még szinte elképzelhetetlen – nem beszélve októberről… – megdicsőülés lett. Hosszasan lehetne a számok nyelvén elemezni, hogy mi történt a tegnapi találkozón, de egyrészt mindenki látta – még ha sokan minden bizonnyal nem is emlékeznek már rá –, másrészt ez a döntő, ez az év, ez a szezon éppen azokról a dolgokról szólt, ami számokkal és százalékokkal nem leírható: szívről, akaratról, hitről, csapategységről, és azok hőstetteiről, akiknek dicső krónikáját méltatlanul kevés alkalommal éneklik meg, de akik mosolyt csalnak az ebben a világban naponta csalódó, hozzám hasonló romantikusok arcára és könnycseppeket a szemébe. Köszönöm Sergio, köszönöm Xabi, köszönöm Carlo, Zizou és Real Madrid! És igen, a teljes élményhez bizony hozzátartozik: köszönöm Atletico Madrid!

MLM_Poharam

Mikor utoljára San Iker felemelte ezt a bizonyos trófeát nem gondoltam volna, hogy újra csak 12 évvel később fogja ezt megismételni. Persze címvédésre nem számítottam, de azért arra sem, hogy hosszú éveken át nem leszünk tényezők Európában. Aztán jött Mourinho, és beemelte a csapatot a szűk elitbe, azonban a hőn áhított Tizediket nem sikerült megkaparintani, mert egy apró plusz (tán szerencse?) mindig hiányzott. Ez a plusz viszont idén jött, főként motivációban és persze szerencsében. Idén már nem lehetett megállítani a srácainkat, ugyanúgy ahogy tavaly a Bayern akarta a legjobban a címet, úgy most mi, így hiába volt az ellenfél is eszméletlenül motivált, nem vehette fel ilyen téren a versenyt velünk, és ez meg is mutatkozott a pályán. A fiúk végigküzdötték a 120 percet, és akkor sem adták fel, amikor mindenki más igen, köztük én is. Nem estek kétségbe Godín fejesétől, hanem fogcsikorgatva menekültek a győzelembe, abba a győzelembe, amiben végig hittek, és amit végül el is értek. Mindenki megnyugodhat végre ott Madridban, a portástól egészen Perez papáig. Nem nyomja többé a Tizedik (és a sajtó) okozta nyomás a játékosok vállát, nem kell többé azzal foglalkozniuk, hogy mikor lesz már meg a Tizedik. Jelentem a zsebünkben van, úgyhogy mindenki nyugodtan ünnepelhet és élvezheti a sikert, de egy valamit nem szabad a játékosoknak elfelejteniük: jövőre is lesz szezon, jövőre is lehet trófeákat nyerni, vagyis tilos kiengedni, tilos “jólakottá válni”, hanem ugyanúgy harcolni kell a címekért, ahogy eddig is tettük, mert ez a csapat még képes nagy dolgokra! Most pedig egyesével megköszönöm a játékosoknak ezt a tegnapi csodás estét:

reaalKöszönöm Kapitányunknak, San Ikernek, hogy vissza tudott jönni a Mariana-árokból, ahová tavaly kedves Zsozé barátunk lökte. Bár kimozdulni a kapuból még mindig nem tud, de ezzel együtt is a világ legjobb kapusa, és reméljük még sokáig az is marad. Ami konkrétan a hibáját illeti, azt hiszem a csapat részéről az volt a minimum, hogy egyszer az életben kisegítik őt, ha már ő maga nem egyszer kihúzott minket a szarból.
Köszönöm Daninak, hogy szokásához híven most is hozta a csupaszív játékát, az utóbbi évekhez képest felüdülés és egyben megnyugtató a jelenléte a pálya jobb oldalán.
Köszönöm Raphaelnek, hogy szinte hiba nélkül lehozta a meccset úgy, hogy alig játszott tavasszal. Van egy olyan érzésem, hogy fog ő még BL döntőben játszani a világ legjobb védőjeként.
Köszönöm Sergiónak a hibátlan védőmunkát, a megmentést jelentő fejest, azt a küzdést, ami az első perctől kezdve az utolsóig jellemzte. Ramos, nagyot nőttél a szememben, és innentől kezdve simán elnézem a flegmázásaidat, ha ilyen teljesítmény társul mellé.
Köszönöm Fabiónak ugyanazt a csupaszív játékot, ami Carvajalt is jellemezte, és annak ellenére, hogy most gyengébben muzsikált kijár neki az elismerés, mert ő is mélyről jött vissza a szezon végére.
Köszönöm Marcinak, hogy újra az igazi énjét hozta, a gólja utáni arca mindent elárult arról, hogy mennyit is ér neki ez a klub.
Köszönöm Saminak, hogy…a pályán volt.
Köszönöm Lukának, hogy bírta a gyűrődést a matracos horda közepén.
Köszönöm Iscónak azt a bizonyos labdalevételt.
Köszönöm Mariskának az újabb parádés teljesítményt. Ismét megmutatta, hogy nélküle – a hibái ellenére – ez a Real támadásban majdhogynem halott, szóval eladni tilos!
Köszönöm Roncinak, hogy megmutatta a felső testét, akarom mondani, hogy eljutatott minket a döntőbe.
Köszönöm Bélnek, hogy az itteni pályafutásának egyik leggyengébb teljesítményébe belefért az a bizonyos fejes.
Köszönöm Mormotának, hogy…besegített a védekezésbe.
Köszönöm Benzemának, hogy…a bajorok ellen a Bernabeuban nem benzemázta el az egyetlen helyzetét.
Köszönet azoknak, akik nem kaphattak lehetőséget ilyen-olyan okból, ők is kellettek ehhez a győzelemhez, főleg az egész szezonban brilliánsan takarító Pepe, és a szezon végére újra régi fényében ragyogó Xabi.
Köszönet az edzői stábnak is, legfőképp Ancelottinak, akit a szezon elején még kétkedve fogadtam, mára viszont elérte azt, hogy a legjobb megoldásnak tituláljam az ő kinevezését.

Gracias!

V.I.C.

Összefoglalni pár sorban 120 percnyi érzelmi hullámvasutazást? Lehetetlent ne kérjetek, ugyanis a szememmel érzékeltem a meccset, az agyammal felfogtam a történteket, de mégis a szívemmel követtem az egészet. Bárhogy is próbáljuk szavakba öntetni, elemezni, statisztikákat meg helyzeteket nézni – ezt a meccset nem lehet a klaviatúránk segítségével egyberántani. Mert kérdem én, le lehet írni a meccsnap reggelén az ébredés utáni érzést? Leírható a feszült várakozás a kezdő sípszóig? Mind-mind átéltétek ezt valamilyen formában Barátaim, Madridisták, ugyanaz volt, mégis ezerféleképpen mutatkozott. De dobbanáskor újra egybeforrt minden pillanat, és egyetlen kezdő sípszóban összpontosult. Az első félidő feszült várakozását senkinek nem kívánom! Azt nem lehet leírni, lehetetlen! Amikor látod, akarod, hiszel benne, de mégse látod, mert tulajdonképpen nem történik semmi, és mégis minden ott van mindenkiben külön-külön, és egy nagy egészben ott valahol Lisszabon felett. Egy vagy a millió közül, a saját érzelmi skáládon ingadozva, vegyesen kavarog benned minden, egyszer kétségbeesel, máskor elszánod magad, felülemelkedsz az izgalmadon, és hiszel, de a hitet kitolhatja az agyadból a bizonytalanság. Nem létezik olyan szó, ami hűen tükrözné ezt!

ramÉs akkor jött az a gól. Az első. Amikor rés hasadt az álmon és egy pillanatra mindenki a matracos ünneplés lehetőségét, és az elbukott döntőt látta maga előtt. De mi is a pillanat? Kinek mennyi egy pillanat, ki hogy él meg egy pillanatot? Mérhető a pillanat? Az igazság valahol félúton van. Maga a pillanat nem mondható meg, hogy hány másodperc, nem lehet konkretizálni. Mégis azt mondom, hogy maga a pillanat az az időtartam, amikor az elkeseredés felszínességén a mélyről jövő hit felülemelkedik. Hogy ezt ki milyen hosszan éli meg, azt szurkolója válogatja. Megmondom őszintén, fogalmam nincs hányadik percben esett a gól, de abban a félidőben én már használhatatlan voltam, mert abban a bizonyos pillanatban vegetáltam. A félidő elrepült, és visszatért a hitem is, túllépve a történteken. A helyzeteinkre a szabálytalanságokra, sárgákra nem emlékszem, csak arra, hogy hittem, bíztam és valahogy éreztem, hogy bár egy aprócska hullám vagyok a morajló tengerben, mégis önmagamban is képes vagyok árvízzel sújtani mindent, ami szembekerül velem. Hogy valahol én is irányítom azt ami történik, hogy ott vagyok valahol Lisszabonban és közöm van ahhoz, ami a pályán folyik. Az idő vészesen fogyott és belecsöppentünk a hosszabbításba.

A hosszabbításba, ahol már tényleg csak a hit lehet az egyetlen igaz útitársad. Hogy történni fog valami, hogy valahogy odakerülünk, hogy valahogy becsorog a belga mögé a labda. Hogy úgy döntesz te, egyszerű Real-drukker, hogy most akkor kiegyenlítünk, és megyünk tovább. És akkor eljött az a bizonyos 93. perc. Modric betekeri a szögletet, Ramos fejel, Courtois nem éri el… és kiszakad belőlem évek feszültsége. Nem üvöltés, bár hang és hangos, és nem örömkiáltás, hanem feszültség kiszakadása hang kíséretében. Megint egy olyan dolog, amelyre nincs egzakt kifejezés. Abban a pillanatban (ugye emlékszünk még mi az a pillanat) minden távozott, minden rossz, minden kétely, minden bizonytalanság, és az ünneplő Simeone addigi reális jövőképe hirtelen nevetségesnek tűnt. Ott és akkor nyertük meg, ott és akkor bukott el mindent az Atlético.

originalA kétszer tizenöt perces ráadás ettől függetlenül nem volt egyszerű, mert bár úgy éreztem hogy meglesz, mégis állandóan “zavarták a vételt” mindenféle kétkedő gondolatok, az újabb bekapott góltól való kétségbeesés lehetősége, és az a fájdalom, amit a hosszabbításban történő elbukás okozna. De, mint említettem a hit és a bizalom megvolt. És aztán valahogy lett még egy gól, hogy hogy, kitől, ki szerezte és mivel az akkor és ott nem tudatosult. Csak álltam és könnycseppek szöktek a szememből, egy szurkolótárs a keblére ölelt. Nekem ott véget ért az érzelmi hullámvasút, mert már 100%-ig biztos voltam benne, hogy ez már megvan, és a vételi zavar is elhárult. És bár hiába írtam ezt le, és hiába jön le nektek ebből valami, és hiába kavar fel bennetek valamit, nem adja vissza a 120 perc átélését. Én azért kicsit elérzékenyültem így az írás végére… kell még egy kis idő.

IronRock

Ez hát a Mennyország? Nem is rossz, meg tudnám szokni! Ez volt a szombat este nekünk. Még mindig nem tértem teljesen magamhoz. És nem csak az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt, hanem az után a katartikus élmény után, ahogy a CSAPATUNK hozta a BL döntőt és megnyerte a Tizediket. Kihordtunk sokan lábon, ülve, fekve, stb. néhány infarktust, agyvérzést, a kétségbeesés kerülgetett minket már a végén, majdnem belevágtuk a tévébe a samukalapácsot és kidobtuk volna az ablakon a tehetetlen dühtől. És a 90. percben mindannyian ugyanazt üvöltöttük az ég felé: NEM LEHET ÍGY VÉGE!!!! És végül nem lett. Mert miközben átkozódtunk, és tipródtunk, majdnem megfeledkeztünk valakikről – A CSAPATRÓL. Mert ők egy pillanatig nem adták fel. Mert nem foglalkoztak azzal, mit gondolunk mi, min megyünk keresztül, hanem azt tették, ami a Legjobbakat a Jók fölé emeli: szenvedve, csúszva-mászva, de rendületlenül menve előre végül elérték a hosszabbítást, hogy aztán két vállra fektessék ott a már lépni alig tudó ellenfelet és megnyerjék a Tizediket. Mindannyian leírtuk a beharangozóban lényegében: ahhoz, hogy megnyerje a döntőt, a Real madridnak elsősorban a Real Madridot kell legyőznie. És a srácok megcsinálták. Nem játszottunk jól – különösen az első félidőben nem. De az igazi Bajnokok legfontosabb skill-je, hogy akkor is tudnak győzni, ha nem játszanak jól. Ha szenvedniük kell érte. Mi megszenvedtünk érte, és ennél édesebb, csodásabb győzelem nincs! Megdolgozott érte a Csapat, szó szerint!

Az április összefoglaló végén csak annyit kértem, hogy ebben a szezonban még egyszer utoljára láthassam a Bayern elleni visszavágón látott Real Madridot. Megkaptam. Ha nem is játékban, de mentalitásban egységben, küzdeni tudásban mindenképpen, és köszönöm a fiúknak! És milyen a Sors, majdnem kiveri Kapitányunk kezéből a BL-trófeát egy kapitális hibájával, hogy aztán Ramos, a tegnapi Vezér, a tavasz hőse visszaadja azt a kezünkbe, és a meccs legggyengébb játékosa, a mindent elszúró Bale szerzi a vezető gólt, a sokat szidott Marcelo és a nem 100%-os, önmagához képest halovány Ronaldo pedig megadja a végén a kegyelemdöfést. Ez az igazi csapatgyőzelem. Hogy a kevésbé jók is a Mennybe mennek, a jókat pedig amúgy is láttuk. Szombat este nem volt Bale, vagy Ramos vagy Ronaldo a pályán egyénként a pályán. A Csapat volt a pályán, egy kőkemény embert próbáló mérkőzésen 120 percig. Hosszú ideig fogunk még beszélni erről a döntőről, arról hogy a tavalyi morálisan szétesett, félig kicserélődött csapatot Carlo úgy összerakta egy év alatt, hogy két trófeát nyertünk, és a legfontosabbat, a Tizediket – nem bíztunk benne, sokszor szidtuk a szezon során, de ő mindig tudta mit miért csinált, és a végén neki lett igaza – köszönet érte, Carlo! Egy éve nem gondoltuk volna. Fél éve reménykedtünk benne, de csak remény volt. Tavasszal nagyrészt feladtunk minden reményt. És mégis megcsinálta a csapat! Élvezzük ki most a sikert, hogy újra visszakerültünk Európa trónjára teljesen megérdemelten. Mert ott vagyunk, ne foglalkozzunk a fanyalgókkal, a trollokkal, ne hagyjuk hogy elrontsák az örömünket, ami most minden Madridistáé!

campeones_equipo