Emberi dolgok – alternatív VB-napló II: Something to believe in

fifa-world-cup-2014-brazil-logoKidörzsölve a tegnapi büntetőpárbaj okozta álmosságot a szememből és letörölve a mexikói tragédia miatt odaszáradt könnycseppeket ismét klaviatúrát ragadok, hogy a kommentek számát a böngészők által kezelhető mederben tartandó egy újabb VB-napló bejegyzéssel kínáljam meg a nagyérdeműt. Tovább után újfent „odaátról”, a játék túloldaláról szóló gondolatok következnek: pálfordulásról, görög mitológiáról és vízilabdáról is lesz szó.

1. Induljunk a negatív pólus felől, hogy aztán egyenletesen emelve a történet ívét, végül emelkedett katarzis formájában jussunk el a kommentmezőig: az első pontban a játékvezetésről lesz szó. Erősen nemzeti érzelmű olvasóink jó ha átlapozzák ezt a pontot, mert olyan a magyar ugaron vállalhatatlan kijelentéssel kezdődik a gondolatsor, miszerint a labdarúgás játékvezetése reformra szorul, hiszen lassan már a vízilabda szintjére süllyed a sportág. Mielőtt agyunk kerekei elkaparnának, mint szittya bakancs a turulszaron, had fejtsem ki ezt az álláspontot! A labdarúgás a vízilabda szintjére süllyed abból a szempontból, hogy gyakorlatilag már nincs olyan szorosnak mondható mérkőzés – amiből a találatok számából adódóan a szárazon játszott sportág esetében jóval több van –, amelynek végén a vesztes fél edzője, játékosai, szurkolói ne fognák a kudarcot a bírói ténykedésre. Annyi a döntőnek mondható hiba, hogy valaki előzékenyen megfeledkezik az ellenfél kárára elkövetett tévedésekről, akkor mindig kreálhat magának alapot a vádaskodásra. Egyszerűen túl magas lett a random faktor, az embernek szinte olyan érzése van, mintha az egész pálya egy hatalmas rulettkeréken forogna… Tegnap is volt nem egy, nem kettő véleményes eset, és most csak a 16-oson belüli szituációkról beszélünk.

howard-webb_2791434b
Meg kell azonban védenem a játékvezetőket. Helyzetük ugyanis kilátástalan. A játék felgyorsult, keményebbé vált, a kirendelt bírók elérték az emberi érzékelés határait. Hiába gondoljuk, Puskás bizony már nem varázsolna a mai utódok közt, de még egy 1986-os VB meccs is lassított felvételnek tűnhet a mai találkozókhoz képest. Egy hirtelen eladott labda esetén a bírónak ideje sincs felzárkózni a támadáshoz, így sokszor csak 40 méterről láthatja az eseteket. Ez a távolság megfelel egy komplett kézilabdapályának… Amit egyébiránt kettő játékvezető ellenőriz, holott rajta fele annyi játékos van. Egyszerűen nem elegendő a pályán lévő játékvezetők száma a folytonos akció közelben maradáshoz, és akkor egyéb tényezőkről még nem is beszéltünk. A tévedő sporik helyzetét pedig súlyosbítja, hogy a nézők tűéles, szuperlassított képkockákon elemezhetik ki azonnal, hogy vajon tényleg volt-e kontakt… Ember legyen a talpán, aki Robben két védő általi felrúgását elsőre levette az élő adásból…

chA szituációról ordít, hogy reformra van szükség, mert egyrészt nem realisztikus többet várni a gyűlölt sípmesterektől – noha van köztük olyan, akinek lenne még hova fejlődnie –, másrészt pusztán a megadott/meg nem adott büntetők döntően alakítják a világbajnokság menetét. Néhány lehetséges ötletről egy már hetek óta formálódó, külön poszt szól majd.

 

2. A büntetőkkel kapcsolatos szituációk egyik főszereplője Robben volt. Robben, aki a modern labdarúgás történetének legnagyobb mentális comeback sztorija! Egyszerűen lélegzetelállító, amilyen változásokon a már 10 évvel ezelőtt is a mainál 10 évvel idősebb szélső átment az elmúlt pár szezonban. 3-4 évvel ezelőtt elveszített mindent: BL döntőt, VB döntőt, kihagyott sorsdöntő ziccereket, büntetőket. El akarták üldözni a saját szurkolói is, az NST kommentekben pedig elég találó módon megszületett az a szösszenet, miszerint ha valaki a looserség génjét akarja azonosítani, akkor Robben DNS-ében kell kezdenie a kutatást. Mindehhez egy önző, öntelt, hisztis viselkedés is párosult, és egy jobb láb, amit csak arra használt, hogy megtámaszkodjon, miközben ballal kihagyja a meccslabdát.

arjen-robben-celebrate-the-goal_1949977217

Innen indult. Ha mindez 20 évesen történik egy játékossal, akkor az ember türelmesen vár egy darabig, hogy vajon fejlődik-e. 28 évesen viszont már lemond róla: ez bizony így marad, kár érte. Robben viszont a Bayernben Heynckes alatt újjászületett. Azóta nem csak átlépte a saját kudarcai tégláiból emelt mentális gátat – ami méretében a Hoover-gáthoz volt csak mérhető -, de csapatai legnagyobb erőssége lett, az igazi nyerőember. Aki eldönt egy BL döntőt, aki elintézi Spanyolországot, vagy aki éppenséggel büntetőt harcol ki a 92. percben. Játszik manapság is rosszul néha, és még mindig passzolhatna többet, de lélektelenül soha: becsúszik, védekezik, ütközik, teper, meg nem áll egy pillanatra sem! Igazi vezér vált belőle karrierje végére, aki uralja a döntő momentumokat.

Az már csak hab a tortán, hogy az ellenfelet sokkolva immár jobbal is labdához ér, vagy váratlan passzokat oszt ki. Sőt, tegnap két esetben az utolsó 10 perc során átugrotta a teljesen ütemtelenül odalépő mexikói védők lábait is, holott bőven át is eshetett volna rajtuk. A végén jogos volt az ítélet, bármennyire fáj is, Robben pedig egészen elképesztő módon még az első félidő végén végrehajtott műrepüléséért is elnézést kért:

„Elnézést kell kérnem, ami a végén volt, az büntetőt ért, de az első félidőben műesés volt az enyém. Nagy hülyeség volt, nem kellett volna azt csinálnom.”

Ha valaki azt mondja, hogy már nem tud változni 30 felé, hogy úgysem tud megcsinálni valamit, mert már annyiszor elszúrta, akkor nyugalmat sugárzó tekintettel nézzünk rá, és mondjunk annyit: ha Robbennek ment, akkor neked is menni fog! Én bevallom: szeretem Arjen Robbent!

3. Ismeritek azt a sztorit, amikor Mourinho befordul egy busszal a Catenaccio Autósvendéglő kapuján, és Simeonétól rendel egy gyrost?

Euro-2004-Greece

Most, hogy az arra érzékenyek kimentek hányni, nyugodtan beszélhetünk a hüvelygombáról görög válogatottról és az őket körülvevő némiképp kórosnak mondható gyűlölethullámról. A görög válogatott tevékenysége kapcsán nemzetük filozófusai is elgondolkodnának: mi is a sport esszenciája? A felmerülő lehetséges definíciók közt alighanem szerepelne valami ilyesmi: a saját képességek határát feszegetve legyőzni a szabályok biztosította keretek közt az aktuális ellenfelet. Ennek a kritériumnak a 2004-es csapat maradéktalanul megfelelt, sőt, tovább is megyek: minden grundon focizó gyermek álmát hajtották végre. Megleckéztették az őket lenéző, nagyszájú felsősöket, lelkesedéssel ellensúlyozták a képességbeli hiányosságukat, és elértek valamit, amiről senki nem hitte, hogy lehetséges. Az, hogy ennek módjáért utálják őket, megint csak elgondolkodtató.

Mert mi is a labdarúgás? Egy sport, vagy egy szórakoztatóipari ágazat? Az előbbi esetén a résztvevők azért edzenek, játszanak, mert nyerni akarnak, mert szeretnek játszani, mert ez élteti őket. Ha ez tetszik az embereknek, akkor megnézik őket, ha nem, akkor nem. Utóbbi esetben viszont a néző az első, és a sportolónak kötelessége színpadra vinnie a látványos műsort, amire az ezer fejű cézár áhítozik. A motiváció, egyéni siker másodlagos, a lényeg a szórakoztatás. Napjainkra a határok elmosódnak, és néha a játékosok sem tudják már, hogy miért is rúgják a bőrt. Meggyőződésem azonban, hogy a labdarúgás elsődlegesen egy sport, így nincs semmi kivetnivaló abban, ha egy limitált kvalitásokkal megáldott csapat úgy nyer, ahogy az 2004-ben történt…

De hagyjuk is a múltat, és ugorjunk 2014-be. A görög csapat megbélyegeztetett, pedig ennek a gárdának annyi köze van a 2004-eshez, mint mondjuk Dzsudzsiéknak a 86-os magyarhoz. Szó sem volt buszozásról, rombolásról: az elefántok ellen három olyan kapufát lőttek, hogy a brazil geológiai intézetben kilengtek a szeizmográfok, tegnap este pedig végig támadólag léptek fel. Nem lett volna érdemtelen a sikerük, bár ehhez kellett volna a jobb helyzetkihasználás.

Karagounis_1582283a

Ebben a görög válogatottban van bőven mit csodálni. Például azt, hogy nagy többségben hétköznapi emberekből, nem pedig hidrogénezett, photoshoppolt, két lábon járó avatarokból áll. Vegyük például Karagounist, akit szokás kinevetni. A fickó úgy néz ki, mint egy könyvelő a belvárosból, aki néha lejár focizni esténként, mert szeret focizni! Hajthatna már kevésbé, lehetne nagyképű, hiszem elmondhatja magáról azt, amit az emberiség 99,99%-a nem: hogy még annál is többet elért, mint amennyiről valaha álmodhatott, hogy a maximumnál is többet kihozott a neki rendeltetett kvalitásokból. Mégsem tesz így, hanem 120%-on pörög minden meccsen a suta hibákkal együtt. Ha Ronaldinho Karagounis szívét kapta volna, akkor még 5-6 évig csodálhattuk volna az ösztönös mágiát a pályán, és most nem Messiről beszélgetnénk, hanem Dinho 7 aranylabdájáról…

Én ezért tisztelem ezt a görög válogatottat, mert legendájuk a sport nagyszerűségéről, nem pedig a szórakoztatóipar hamis mázáról szól. Ezt mutatja az is, hogy a csapat lemondott a nekik kiutalt prémiumról. Idézet a miniszterelnöknek írott levelükből (remélem nem kacsa a sztori, sok helyen megjelent):

„Nem akarunk pénzt és extra bónuszt, mert mi Görögországért és az emberekért játszunk. Arra kérjük mindössze, hogy támogassa egy olyan sportközpont felépítését, amely a válogatott felkészülését szolgálhatná.”

Hiányozni fognak az olyan arcok 2020 fele, amikor már híre sem lesz Xaviknak, Xabiknak és Karagouniszoknak a pályán…

samaras

4. Végére maradt Samaras, de már egészen más kontextusban. A napokban jelent meg egy sztori róla, és egy Celticnek szurkoló Down-szindrómás kisfiúról, aki számára Samaras a legnagyobb. Érdemes elolvasni a történetet, mert bevallom, engem teljesen meghatott, és az a jelenet, ahogy Samaras körbeviszi a stadionban a srácot, illetve ahogy elérzékenyülve üzen neki az alábbi videóban, még napok múlva is hatással van rám.

„Nagyon-nagyon büszke vagyok arra, hogy a barátomnak mondhatlak.”

Bízom benne, hogy sokkal több ilyen történet van, mint ahányról hírt kapunk. Mert ezek a srácok ott a zöld gyepen mind hősök és példaképek valaki számára. Nem csak CR, nem csak Neymar, de még Samaras is. Egytől-egyig mind a világot jelentik valaki számára ezen a bolygón, és ez nem csak óriási felelősség, hanem hatalmas ajándék is, hiszen módjukban áll rengeteg embernek örömet okozni, segítséget nyújtani. Erről is szól ez a játék.

“If there’s nothing but survival, how can I believe in sin,
In a world that gives you nothing,
We need something to believe in!”