Bajnokok Ligája – 2013-2014.

Törvényszerű. Talán leginkább ez jut az eszembe arról, hogy elhódította a Real Madrid a tizedik BL trófeáját. A keretbe lapátolt mérhetetlen mennyiségű pénz, az idecsábított jobbnál jobb játékosoknak előbb-utóbb törvényszerűen meg kellett hozniuk a sikert is. Láthattuk a Chelsea példáján, láthattuk a folyamatos fejlődést, láthattuk az előrelépést, és nem csak náluk – nincs már messze az az idény, mikor a PSG vagy épp a Monaco fogja magasba emelni az egyik, ha nem épp A leginkább áhított trófeát.

bl1

krysal:

Pénz, játékosanyag – és persze, türelem kérdése. Utóbbiak esetében főleg a türelemé, hisz ki tudja, meddig nyújt élvezetet egy-egy történelmi jelentőségi klub az azt játékszerként használó olajsejkek, vagy olaj-oligarchák számára. Az már más kérdés, hogy az eddig számtalan hibát elkövető Real vezetőség részéről szükség volt a stabilitás megteremtésére is. Ahogy törvényszerű volt, hogy a hibáiból tanulni képtelen Mourinhóval nem érhetünk célt (mondom ezt úgy, hogy én azok közé tartozom, akik az elvitathatatlan érdemeit és eredményeit sem felejtik el, nem csak a hibáit); hogy törvényszerű volt, hogy a kiegyensúlyozatlan keret nem volt, nem lehetett elég egy-egy vészesen hosszú szezonra, hogy a lázálmok kergetése nem lehetett elegendő a lecsupaszított, cél-optimalizált versenyfutásban.

bl7Ancelottival (kövessen el akárhány hibát az idény során, és valljuk be, volt ilyen bőven) törvényszerűen beköszöntött az a nyugalom, az a stabilitás a Real Madridhoz, melyre elvitathatatlanul szükség van a legrangosabb kupasorozatban. Az, hogy a joséi erények (pl. pusztító gyorsasággal véghezvitt kontrák) megőrzése mellett évtizedek után tudta igazán stabillá tenni a Habfehér védelmet, nem kis fegyvertény. Az, hogy erre ráment uszkve a fél idényünk, teljesen érthető – alig van olyan edző, aki már érkezésekor be tudja lőni a keret sajátékosságiaira leginkább megfelelő taktikát, az ehhez a taktikához leginkább passzoló emberek beépítésével (lásd Isco esete, aki az idény végére totálisan a cserepadra szorult, vagy épp a helyére lépő Di Mariáé, aki egy, a számára eleddig idegen poszton nyújtott káprázatos teljesítményt). A Real az idény második felére vált igazán hatékony gépezetté, még akkor is, ha a sérüléseknek (Jesé, Ronaldo) hála a bajnoki versenyfutásban alul maradtuk.

A Real idény abszolút kupacsapattá vált, taktikai hadrendje, felfogása leginkább ennek kedvezett. Ritka eset, hogy egy csapat épp a legfontosabb BL ütközeteken játszon a legjobban (Dortmund ellen otthon, vagy a müncheni visszavágón), vagy a legkoncentráltabban (a BM-elleni meccs otthon, és a Döntőn); mégis Ancelotti keze munkája épp ezen volt leginkább felfedezhető. Az előző három évben épp ez a hatékonyság, a stresszhelyzetekben előtűnő erő volt a legnagyobb hiányosságunk. Ezt nyertük Ancelotti által. Na, meg a Decimát, amit sosem felejtünk el, míg élünk. A Real Madrid tett erről.

Neil Blender:

A Tizedik olyan volt nekünk, mint egyszerű kutyának a farka. Kergeti, kergeti és amikor elkapja nem igazán tudja mit csináljon vele. Körülbelül én is így érzem magam most. Mert mi nem voltunk úgy elkényeztetve, mint a Barca drukkerek, akik szinte a világot nem is nézték, el voltak azzal foglalva, hogy a talpas tükör előtt állva magukban gyönyörködjenek. Mi kőkeményen harcoltunk, vártuk a győzelmeket. Mentegettük a csapatot amikor úgy játszottak, mint ha a Trónok Harca egy vérgőzös jelenetét forgatták volna és akkor is amikor saját magunkat vertük tökön egy szöges husánggal jópárszor, ugyanakkor a hibákat és kritikákat azért vérbeli szurkolóként mindig is felróttuk!

Ugyanakkor a sikertelenség miatt mindig volt egy cél. Mindig volt valami, amit várni lehetett jövőre. Mert “Majd jövőre”. Pár éve minden február-márciusban mondogattuk ezt, azután pedig április-májusban lett ez a jelszavunk. De idén már nem volt ilyesmi. Idén a csapat megnyerte a kupa mellé a BL trófeát is, ami óriási elégtétel volt minden madridista számára. Az pedig külön az volt, hogy nem Mourinhoval sikerült ez. Ne vitassuk el az érdemeit, az addig a Bacelona ellen partra vetett halként erőlködő Real Madrid szép lassan elérte először azt, hogy az összecsapások szorosak legyenek, majd döntetlenek, majd pedig a Real sikeresebb lett riválisával szemben mint fordítva, többek között Mourinho Copa győzelmét is a katalánok testén át szerezte meg. Ahogy az lenni szokott, a több száz fokon izzó kapcsolat idővel kihűl, felmelegítve pedig a töltött káposzta jobb csak. A csapat és Mou között a törékeny bizalom összezúzódott, a szakadás pedig törvényszerű lett, ráadásul nem is feltétlenül volt dicső és nyugodt elválás.

bl2Ezek után – beleszámolva azt is ahogy Mourinho energiavámpír habitusától fakadóan kiszárított ex-csapatai szerepelnek az első portugálmentes évben – nem gondoltam volna, hogy ez lesz _az_ az év. Ancelotti nem tűnt rossz választásnak, hiszen kupaspecialista, építő jellegű edző, de hogy 1 év alatt gatyába rázza a társaságot mindenképp túlzó elvárás lett volna. Nem is úgy indult az év, hogy rácáfol erre Mr. Szemöldök. A csoportmeccsek után az egyenes kieséses rendszerben a Schalke ajándék volt, bár Huntelaar élete gólját eléggé sajnáljuk tőle. A Dortmund még tartalékosan is összeszaratta a legedzettebb, Liberós blancókat is. Sokan elfelejtik Iker bravúrjait, amik legalább annyira fontosak voltak ebben a szakaszban, mint Mkhitarjan pontatlanságai. Azt, hogy maradéktalanul megérdemeltük a kupát a Bayern kiverése jelentette, igaz, Pep ál-Barcájára már 2 éve ott volt a recept a csapatban. Ancelotti szimplán vetőcsőbe terelte és a megfelelő ellenfélre irányította a korábbi lenézés, vereségek és kudarcok okozta plusz motivációt. Az Atléticó elleni döntőben már csak azért sem nyerhetett más, mert egy olyan balfasz csapatnak, mint a matracosok meg kell elégednie egy trófeával szezononként és örülhetnek, hogy a bajnokságban volt náluk impotensebb csapat a végjátékban – mi.

Mivel egy klubnak szurkolás ezer másik dolog mellett azért is alakul ki, mert a csapatban a kedvenceink játszanak, egy dolgot le kell még írjak (abszolút nem vitaindítónak): nagyon sajnálom, hogy Pipita nem lehetett részese a BL győzelemnek, úgy gondolom, hogy nem lett volna rosszabb az utolsó meccseken abszolút eltűnő Benzema. Tőle sem sajnálom, de igazi elégtétel lett volna a kis argentin nagyseggűnek. Jövőre persze sokkal nehezebb lesz a dolog, viszont egy cél még lebeghet a szemünk előtt: Soha, senki nem védte meg a címét. A kihívás adott!

IronRock:

A Décima. Ami végül a csapat koronaékszere lett az elmúlt szezonban. Pedig ha visszagondolunk a tavalyi szezonkezdetre, azt hiszem nem vagyok azzal egyedül, hogy nem hittem igazán abban hogy pont idén fog sikerülni, amire 12 éve vártunk. Az előjelek legalábbis nem ezt mutatták: egy távozó nagypofájú hólyag edző által morálisan szétesett csapat volt a tavalyi szezon végén. Jött Ancelotti, a keret fele kicserélődött még a kezdőposztokon is, egyszóval előbb össze kellett rakni az egészet és utána lehetett elvárni valamit. Én személy szerint egy elődöntőt elvártam volna a csapattól, mert ha már az előző három évben sikerült, akkor egy megerősített és mélyített kerettel miért is ne sikerülhetett volna? De ennél többet első évben úgy éreztem, irreális lenne. A csoportkört úgy hoztuk le, ahogy egy esélyesnek kell (egyedül a Juve elleni meccseken volt kissé homály a csapatjáték, de ezt tudjuk be Carlo kísérletezéseinek), csoportgyőztesként várhattuk a sorsolást. És akkor innentől jött a menetelés, ahol a BVB elleni visszavágó rondított bele csak a képbe (igaz, az nagyon, de a pofon jókor jött), mert onnantól eltakarítottuk az útból a Bundás első három helyezettjét, köztük a BL-címvédő bőrgatyásokat.

bl5Hogy aztán a döntőben nem igazán jól játszva, de szenvedve, küzdve, a végsőkig egymásért hajtva lenyomjuk a matracosokat is. Most lehet itt fanyalogni másoknak a győzelmünk után, de egy dolgot szögezzünk le: a legnehezebb ág nekünk jutott, bárki bármit mond! A tavalyi két BL-döntős mindennek kinézett csak nem sétagaloppnak, ráadásul nekünk a német csapatok hagyományosan mumusaink. Hát most visszarugdostuk a mumust az ágy alá három ótvar nagy saller kíséretében, hogy tudja, ha még egyszer ki mer onnan mászni, legalább ennyit kap. Egy szó mint száz: Ezt a BL győzelmet mi érdemeltük meg a legjobban! Persze küzdött érte az Atletico is, meg minden, de azt az utat amíg Iker kézbe vehette a trófeát, felemelő volt újra végiggondolni. És bár voltak a bajnokságban is jó meccseink, de nekem meggyőződésem, hogy a legjobb meccseket a BL-ben játszottuk (Bayern elleni csörte, Schalke felkoncolása, a döntő drámája, stb). Sokszor leírtuk már, de muszáj megint: a Real idén igazi kupacsapat volt. Egyenletes jó teljesítményt, amivel bajnokságot lehet nyerni, hiába vártunk el a csapattól, a hullámvölgyek és botlások voltak olyan mélyek, hogy a bajnoki cím ne jöjjön össze. De a BL már más tészta, egy-két hetente rákészülni egy meccsre és azon nagyot dobni – na ez ment most nekünk. És ez teszi különösen értékessé ezt a sikert, a Tizediket, hogy nem mákkal, gyengébb ellenfelekkel szemben nyertük meg, hanem a legkeményebb ellenfelek jöttek szembe. És a Real mindenkinél jobb volt egyértelműen. Jövőre jöhet a 11! Mert miért ne? Idén megmutattuk hogy akárkit el tudunk ott kapni. Aggódtunk mi évek hosszú során át amiatt hogy jaj, csak nehogy kiessünk a nyolcaddöntőben, jaj, már megint az elődöntőben bukunk el. Elég volt, leráztuk az átkot. Most már féljenek az ellenfelek!

MLM_poharam:

12 év hosszú idő, ennyi évet kellett várni az újabb BL győzelmünkre, pedig 2003-ban még úgy tűnt, hogy akár címvédés is lehet. Aztán jött a Juve, és nem sikerült. Olyannyira, hogy utána Mourinho érkezéséig a nyolcaddöntőt sem tudtuk átlépni, és ez volt számomra különösen fájó. Minden évben ment a fogadkozás, hogy most sikerülhet, most csak a Roma az ellenfél, most csak a Lyon, aztán a vége menetrendszerűen pofára esés lett. Majd jött a jó öreg José, és hitet adott a csapatnak, amivel legyőztük a sok éves átkot, egy kis szerencsével pedig akár a csúcsra is felérhettünk volna (2012-ben nagyon nekünk állt a BL), de a foci istenei valamiért nem szerették volna ezt, így Mou BL-cím nélkül távozott a klubtól.

bl6És ekkor jött Carlo, akit sokan (köztük én is) kétkedve fogadtak, amire az őszi forma és játék csak ráerősített. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy ez lehet a mi évünk, ugyanis olyan sokat szenvedtünk már az elmúlt években, hogy gondoltam ennek egyszer meg kell fordulnia, egyszer végre nekünk kell kijönnie a lépésnek. Olyasmit éreztem a srácokban, mint amit a tavalyi szezonban a bajorokban: mident elsöprő erőt és hitet. A 11 játékosunk a pályán végre igazi csapatként harcolt a végső győzelemért, ennek legjobb példája volt a Bayern elleni párharc, amire még hosszú idők után is emlékezni fogunk, ahogy Ronaldo rekordot jelentő 17 góljára vagy Ramos fejeseire is. Apropó CR, a döntőn gyengén muzsikált, és a gólja utáni mutatványa is túlzás volt, de ha összességében nézzük a teljesítményét, akkor nem érheti panasz. Évek óta ő cipelt minket ebben a sorozatban (is), a legjobban ezt a tavalyi “menetelésünk” mutatja, amikor is kb. mindenki mélyen a tudása alatt teljesített, ellenben vele, úgyhogy megérdemelte, hogy egyszer a csapat segítse ki őt, ahogy ezt bőven megérdemlte a döntőn hibázó Casillas is. Akit még feltétlen meg kell említeni a sorozat kapcsán az természetesen Sergio barátunk. Úgy december környékén volt egy kommentem vele kapcsolatban, amelyben ha jól emlékszem a távozását szerettem volna, vagy legalábbis elengedtem volna, ha esetleg úgy adódik. Nos, szerencsére erre nem került sor, mi több összeszedte magát, és a szezon végére a csapat vezérévé vált. Ha valaki, hát ő rohadtul megérdemelte ezt a trófeát. Ahogy a csapat és Ancelotti is. Szóval Tizedik pipa, jövőre címvédés?

VIC:

Írhatnék itt bravúros győzelmekről, gyönyörű gólokról, sorsfordító érzelmi pillanatokról, de az nem lenne hiteles, legalábbis tőlem. Nekem ez a BL-győzelem olyan volt, mint egy küldetés. Amikor nekiindulsz, de ügyetlen vagy, lelőnek, leesel, és annyi. Kezdheted elölről. Aztán következőre már bizonyos dolgok jobban mennek, de megint kinyiffansz. És így tovább. Most ez a győzelem olyan, mint amikor vörösödő fejjel 845. alkalommal töltöd be ugyanazt a pályát, és valamiért sose jön össze. Majd végre összejön, és olyankor jön az öröm, meg a kis üresség mellé. Olyankor is kiélvezed a győzelem pillanatát, de fel tudod idézni, hogy akkor, abban a menetben hogy sikerült elérni a célig, és megcsinálni a küldetést? Nem. Az eufória mindent felülír, és maga a küldetés sikere tudatosul benned nagy egészként, de az addig vezető út mozaikdarabjai a tudatalatti egy eldugott szegletében senyvednek arra várva, hogy unalmas ősz végi Las Palmas elleni morcos döntetlenek után felidézgesd őket, szemenként felszedve a darabkákat.

bl3Szóval tényekkel, adatokkal, momentumokkal, emlékezetes pillanatokkal személy szerint nem szolgálok. Amint a győzelem minden mézes cseppjét kiittam a BL-csuporból, az agyam már az új célokon, az új igazolásokon, az új trófeákon pörgött. Persze továbbra is örömmel gondolok vissza arra, hogy végre sikerült és változatlan boldogsággal élem át magamban azokat a perceket, amikor elfogott az a bizonyos “frisstizedikes” érzés. De pl. még egyszer sem néztem teljes egészében vissza a döntőt, mert egyszerűen tudom mi történt, és nem akarom az élőben átélt élményemet akár csak halványítani azzal, hogy újra megnézem azt, hogy abban és abban a percben mi történt. Én az izgalmakat szeretem, az élőt, a frisset az újat. Remélem a következő szezonban is megörvendeztetnek minket a srácok, és elsőként védik majd meg a BL-győzelmet!

Maverick:

Érdekes visszagondolni erre a BL-re. Olyan ez, mint egy romantikus hódítás története: hosszan ostromlod szíved hölgyét, aztán amikor már a sokadik csalódás után feladnád, és csak minden mindegy alapon találkozgatsz vele, akkor hirtelen a karjaidba omlik. Az elmúlt 3 szezonban vártuk, mit vártuk: elvártuk a 10. trófeát Mou-tól. A portugál érkezésekor előre beállított vitrint azonban szépen lassan belepte a por…

Tudtuk, hogy Ancelotti BL- és kupa-specialista, de ennek ellenére sem hiszem, hogy sokan vérmes reményekkel néztünk volna az első közös BL elé. Az ősz pedig nem is nagyon táplálta ezt a tüzet: szinte semmire nem is emlékszem a csoportmeccsekből. Feldereng, hogy sikerült nem kikapnunk az ősi rivális Juventustól, hogy lőttünk pár parádés gólt a Koppenhágának, és hogy félidőben kikapcsoltam a Galatasaray elleni idegenbeli összecsapás streamjét, mert nézhetetlennek éreztem, főleg munkaidőben. Nem volt emlékezetes csoport, ahogy a Schalke elleni csörte is feledhetőre sikerült, persze nem a csapat hibájából. Egészen eddig nem is gondoltam a végső sikerre.

bl4Így lett az őszből tél, a télből tavasz, és eljöttek a tavalyi döntősök elleni párharcok. Felpezsdült az élet, elkezdtek hevesebben verni a madridista szívek, és elsősorban az Atletico kupából való kiverése során látottak elkezdték szítani a remény parazsát. Ami egyenesen lángra lobbant a tartalékos BVB kiütése után, hogy a visszavágón visszatántorodjunk a valóság szűkös talajára. Legyünk őszinték: egy hajszálon, pontosabban Ikeren – akinek szomorú szezonja kapcsán hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt a kulcsfontosságú 90 percet – és a Dortmund csatárokon múlott, hogy nem ért tragikus véget a BL meghódítására induló expedíció az első komolyabb emelkedőn. Igazi érzelmi hullámvasút volt ez a BL „menetelés”, ahogy az egész szezon is.

Amire feltétlenül emlékezni fogok, az az ősellenség kifektetése, a Bayern legyőzése, a müncheni aréna bevétele! Egy párharc az örökkévalóságnak, egy győzelem a hall of fame-be. Különösen az első meccsen mutatott koncentrált játék, Xabi Alonso Robben őrületbe kergetésével megfűszerezett, alighanem legutolsó igazán nagy teljesítménye marad feledhetetlen számomra. És persze Ramos fejesei és gólörömei. Nálam ő a BL idei királya, a fináléban mutatott játéka miatt pedig Dani a sorozat „felfedezettje”. Xabi természetesen az életműdíjas, amit stílusos módon érdemelt ki az elődöntőben.

A döntőt láttuk, fejben azóta sokszor újra és újra átéltük. Szörnyülködtünk, aggódtunk, féltünk, feladtuk, tomboltunk… A végén pedig alig hittük el, hogy Carlo elsőre megcsinálta! Pedig ez történt. Mou ide, Pep oda, jelenleg az olasz áll az örökranglista élén! Megérdemelte a csapat, hosszú évek munkája van ebben az idei sikerben, ami az elmúlt évek után talán a legváratlanabb pillanatban jött, de ez csak még felemelőbbé tette az egészet!